APRÓSÁGOK A HÁZBÓL (okt. 27)
APRÓSÁGOK A HÁZBÓL (okt. 27)
nov. 26.
Hogy a nemzet azon képviselői, kiket törvényhozásába választ, a kormánytól teljesen függetlenek legyenek, – ez a legislegfőbb kelléke minden alkotmánynak, mely komolyan akarja, hogy a törvények alkotásában föltétlen tényező legyen a nemzet akarata.
Mert a »patere legem, quam ipse tulisti«, nemcsak azt jelenti, hogy a törvényt meg kell tartani; de azt is, hogy más, mint amit magunk alkottunk, nem is törvény, csak parancs, önkény, melynek megfogadására eltűrésére rászorulhat más is, de csak addig, míg ő az erősebb. Nem tovább.
Hogy a nemzet valódi akarata alkossa a törvényeket, teljesen függetlenül minden egyéb befolyástól, mint melyet a törvény a koronás királynak biztosít: ezt világosan mondják régi törvényeink, meghatározván, hogy a törvény a szuverén nemzet és a megkoronázott király egyező akarata.
S hogy milyen nagy súlyt fektettek a törvényhozó teljes függetlenségére a 30-as években is: semmi nem bizonyítja jobban, mint egy kurta kis fölszólalás, melyet ott találunk Deák Ferencnek Kónyi Manó által összegyűjtött beszédei első kötetében.
Ez az egyetlen beszéd az egész kötetben, mely arról tesz tanúságot, hogy némely dolgok láttára őt is elhagyta államférfiúi nyugalma, elveszté türelmét, erőt vett ildomosságán a méltó indignáció, elfutotta a harag s beszélt, mint a Jupiter tonans, nem sokat mérlegelvén, hogy az általa használt kifejezés vajon parlamentáris-e, hanem odavágta azt a jelzőt keményen, melynél nincsen sértőbb az emberi érintkezés dikcionáriumában.
Elhatározták a Karok és Rendek, hogy királyi hivatal vállalója országos bizottság tagja ne lehessen. A főrendek értesíték a követek tábláját, hogy e határozathoz ők nem járulnak hozzá.
Erre szólalt föl aztán Deák Ferenc.
Szárazon kijelenté, hogy a méltóságos főrendek tartsák meg véleményüket magoknak, a rendek táblájának határozatához semmi közük, s akár tetszik a főrendeknek, akár nem tetszik, a követek házának határozata a követek házának tagjaira kötelező s nem függ a főrendek beleegyezésétől. Ő részéről kijelenti, hogy azt a követet, aki királyi hivatalt vállal, kollegájának el nem ismeri s vele egy asztalnál nem tanácskozik. S szeretné látni, ha akad-e »oly szemtelen ember, aki e határozat ellenére ide tolakodjék«. Ám kísértse meg valaki e határozat után is bitorolni a független törvényhozó jogait, ujjal fog rámutatni a nemzet, mint aki megcsalta bizodalmát.
Az újabb alkotmányos éra kezdő szakában nagyon elszaporodott azok száma, akik törvényhozói minőségükben a függetlenség föltételének nem feleltek meg. Voltak bírák, miniszteri hivatalnokok stb. mintegy negyvenen, s nem egy kényes kérdésben ők döntötték el a mérleget a kormány javára, mely az ő szavazatuk nélkül kisebbségben maradt volna.
Ekkor még élt Deák az ő arisztideszi visszaemlékezéseivel. És megalkottatott az inkompatibilitási törvény; mely szerint az, ki a kormányi kinevezéstől függő hivatalt visel és az, akinek a kormánnyal üzleti összeköttetésben álló vállalatnál, társulatnál állása van – képviselő nem lehet.
Nagyon szép, derék törvény!
És hogy nagyon szükséges, bizonyítja Franciaország, melynek képviselő-kamarája ki akarja mondani, hogy ne csak kormányhivatalnok, ne csak a kormánnyal üzleti összeköttetésben levő, de egyáltalában semmiféle nyerészkedő vállalat elnöke, igazgató tanácsosa, igazgatója vagy jövedelmet húzó más tisztviselője se lehessen képviselő, – mert hiszen azt nem tudhatni, ha vajon a nyerészkedő vállalat, mely ma a kormánnyal üzleti viszonyban még tán nem áll, holnap nem lép-e vele ily viszonyba? vagy nem éppen azért jár-e majd a kormány kegyébe, hogy abba léphessen?
Szép dolog ez nagyon, ha valahol átérzik a törvény szellemét s cselekesznek a törvényhozó intenciója szerint, – és nem kapaszkodnak szavak egérfarkába, hogy egyik-másik kegyetlennek kibúvót nyithassanak a törvény alól, nem törődve vele, hogy azzal az egész törvényt illuzóriussá teszik.
És ha valaki nem érti meg, miért írjuk e dolgokat éppen e rovatban s a mai ülés alkalmából: hát... annál jobb.
