AZ ELSŐ ÜLÉS
AZ ELSŐ ÜLÉS
(Karcolat)
Az »új ház« hát együtt van. Olyan ez már, mint a hetedik gyerek, senki sem kíváncsi valami nagyon a kinézésére. Apja (Tisza Kálmán) vonásait fogja magán viselni, mint a többiek, az anyjából (a nemzetből) igen kevés lesz benne.
Hanem azért, mert meddők a napok eseményekben s mert már a Renz-cirkusz is elvesztette lázas vonzerejét – némi érdekeltséget költ fel a másik cirkusz: az új ház.
A régi clownok... de ki is maradt néhány. Csupa fiatalok jöttek helyükbe.
Az első sorokban ülnek a régiek, az öregek. Ezeket már mind ismerjük, tehát fölösleges róluk szólani. Utánuk egész erdeje a fiatal generációnak: ezeket még abszolúte nem ismerjük, tehát lehetetlen róluk szólani.
A Sándor utca denique fölvette régi jellegét. Az ideiglenes országház előtt már tíz óra előtt álldogálni kezdtek a kíváncsiak és a bús hazafiak, kik mindannyiszor eljönnek megbámulni a »honatyákat«, kik közt most nagyon sok »uramöcsém« van.
Ütött-kopott alakok járnak ide minden új háztól boldogabb napokat várva – magukra. Nagy fantaszták, tervkovácsok, sorsüldözöttek... tehát nagy bolondok.
Bent a folyosókon, hol méla csend uralkodott több hónapon át, fölhangzik a zsivaj, a nagy élénkség.
Az öregek hazajöttek ide s mégis idegenül érzik még magukat, mert sok ismeretlen arcra találnak, a fiatalok idegenül léptek be s mégis otthon látszanak lenni, mert néhány ismerősre bukkantak.
Iskolatársak találkoznak össze. Nevetnek, élcelnek afölött, hogy:
– Ki hitte volna? Nemrég még együtt ültünk a szamárpadban.
...Biz az pedig megeshetik rajtuk még ezután is...
A tradiciók uralkodnak ma. A múlt országgyűlés tagjai mint igazi arisztokraták fumigative nézik a fiatalokat.
– Szervusz, gyerek! Téged is felküldtek? No, hát csak aztán jó viseld magadat!
De egy hely mégis van, ahol a balek képviselő is helyén van: az a büfé.
A »ház angyalkái« ezek fölött tartanak szemlét, s mindjárt kinézik az első két-három pohár likőr után, melyikből milyen kapacitás lesz.
Amint ott sürögnek-forognak és alakulnak, kiki sötét ünnepies színekbe öltözve, inkább estély-társaságnak látszik a tisztelt ház, mint politikai testületnek: nem is beszélnek még politikáról. A Lendl-ügy már elaludt, új napi-kérdés még nincs. Ha Zichy Jenő gróf »Figaro« módjára nem jelenne meg egyszerre mindenütt (sajátságos ember, talán tíz példányban is megvan), kiről aztán eszébe jut mindenkinek a »haza« – bizony tán el is felejtenék, hogy miért jöttek itt össze.
De végigrezeg a csengettyű hangja, s mind betódulnak a folyosókról.
Az öreg, ősz Boér, az örökös korelnök ül az emelvényen, a jegyzői székeken a legfiatalabb képviselők fészkelődnek: a »szélsőbal szépe« Hentaller, Fenyvessy Ferenc világos szőke hajával, b. Prónay Gábor gyermekded arcú fiú, Grecsák, Biasini, s e virító fiatalság közt, mintha az egész kor fiatalságát képviselné, egy kopasz fej – melynek tulajdonosát nem nevezzük meg. Egy kopasz fej – körjegyzőnek!
A miniszterek jelen vannak valamennyien. Tisza sötét kabátban és szokatlan gonddal öltözve, Szende Béla pedig most először – német pantallonban.
A »miniszter úr pantallonja« képezi a közbeszéd tárgyát.
– Rossz ómen! – mondják a szélbaliak.
– Bevezetés a trónbeszédhez.
Csanády Sándor megbotránkozva szorít kezet Szendével és aztán odamegy Irányihoz, hogy ha netalán az idén is követelné a »sárga-fekete« zászló levételét a várpalotáról, hát követelje azt is, hogy Szende vesse le alkotmányellenes nadrágját: mert ő pusztán a magyar nadrágja miatt jutott be a kabinetbe, sőt Szegeden is azért választották meg.
S valahányszor ilyen pajkos gondolata támadt jó Csanádynak, mindig nagy szívfájdalommal tekint egy üres hely felé, hol a szegény Németh Berci csinálta már ilyenkor a vicceket.
No, de túlnan is van hézag elegendő. Sok »rossz szem« is kiesett a rostán – hála istennek.
Csak a papok ne volnának olyan túlságban. Az ember úgy érzi magát, mintha valami nagy temetés készülődnék.
Sötét színt kölcsönöznek a háznak, amit nem élénkít egyéb veres szín, csak az Antonescu rőt szakálla: mintha a nemzetiségek vörös politikáját jelképezné.
