I. AZ ELINDULÁS
I. AZ ELINDULÁS
Százhúsz író és művész! Mekkora devalvációt lehetne ott csinálni!
Kilenc óra után megteltek a várótermek az osztrák államvaspálya indóházában.
De az érkező komfortábliknak, melyek elé egy-egy pegazus volt fogva, még mindig nem szakadt vége.
A legtarkább úti öltönyök, turista kalapok s új porköpenyek bontakoztak ki a kocsikból.
Igazán nagy gavallérok nálunk – a szabók.
*
Élénk zsongás és nyüzsgés töltötte be a termeket és az udvart, de kivált a »hivatalos asztal«-t, hol Odry és Dolinay szolgáltatták ki a jegyeket, felolvasván sztentori hangon a névsort.
Egy-egy ismerős név is ki-kicsillant olykor…
…Kaas Ivor.
(Tehát mégis lesz egy kitűnőség.)
…Komócsy József.
(Halljuk!) (A Komócsy-névnél ehhez vannak szokva.)
…Verhovay Gyula, Feleki Miklós, Szathmáry Károly, Tóth Béla, Aigner Lajos, Keszler József, Szabó Endre, Szemere Attila, Bercsényi Béla sat.
*
A szép-nem közül ott láttuk Dáni Nándornét, Abafi Lajosnét, Feleki Miklósnét, Illösy Piroskát, Merényi Kamillát, Milassin Vilmosnét, Pesty Frigyesnét, P. Szathmáry Károlynét, Szabó Titusznét, Stern Lujzát, Vettstein Vilmát.
A felföld ritkán látott ennyi virágot.
Milyen élvezet lesz egy sötét barlangban eltévedni.
S most már igazán értjük, miért nem ment el Jókai: nehogy elhomályosítsák.
És nem értjük, miért betegedett meg Pulszky Ferenc, kinek eleme az eltévedés.
Lett is emiatt nagy lehangoltság.
– Ha se Jókai, se Pulszky nem megy – mondogatták –, miről ismernek ránk, hogy írók vagyunk?
– A nem-írókról.
*
A jegyek ki lettek osztva, kettőt csengettek, többnyire négyenkint helyezkedtek el egy-egy kupéban.
Csak Komócsy bátyánk keresett külön ülőhelyet: borús felhő volt homlokán, s kóválygó gondolatokkal telve, a magányt kereste, hogy azokat kedve szerint kis, középszerű és nagy toasztokká, kis, középszerű és nagy búcsúbeszédekké, s végül kis, középszerű és nagy válaszokká idomítsa s elméje fiókjában elhelyezze akként,… hogy annak idején tisztesség és rang szerint elővegye, amelyikre szüksége van.
A malacbanda, mely az udvarra volt felállítva, elkezdte az ő nótáit, s éhes ábrázattal bámulának a barna fiúk a távozók után.
– Az írók mennek, more – szólt keservesen a nagybőgős –, de a mívészek itt maradnak.
Ott is maradtak – s még tán most is húznák, ha a rendezők »ácsi«-t nem kiáltanak.
*
Hollah! Valami nagy dolog fog még történni…
Kiszólítják a kupékból a beszállt utasokat…
– Mi lesz? Mi történik? Miért nem indulunk?
– Nem addig a! Még Felekinek kell előbb beszédet tartani.
– De hátha lemaradunk a vasútról?
– Az mindegy! Annak a beszédnek el kell mondódni, mert azt már betanulta.
– Betanulta?… Feleki? Lehetetlen!
És csakugyan Feleki beszédhez köszörülé torkát.
– Rossz kezdet!… – mondá Verhovay aggodalmasan.
*
A kupékből előjött sokaság mély figyelemmel hallgatta.
Mélyen tisztelt írók és művészek! – kezdé.
– Ez nem nekünk szól! – mondák és visszarohantak a kupékba.
Nem maradt ott senki.
Az egész beszédet nekem (Scarronnak) mondá el Feleki úr, óva és figyelmeztetve, hogy az utazás alatt a rendezőknek engedelmeskedjenek. (Bercsényi kihajolva a kupéből: Kérem vissza a tíz forintomat!)
Mondott még tán egyebet is Feleki úr – de minthogy a hiteles szövegre nem emlékszem, mert a felhangzó harmadik fütty is elvett belőle nehány szót, csonkán nem merem közleni.
Hadd maradjon valami kisütni való az irodalmi történetbúvároknak is abból, amit még Szana Tamás meghagy nekik.
