A MI GYULÁNK
A MI GYULÁNK
Igen, a mi Gyulánk, a kedves Gyula… Megint szerepel. Megint beszélnek róla a telegramok.
Megrázta magát, mint a mesebeli táltos s újra mindjárt a nap hőse lett a kontinensen.
Csodálatos dolgok történnek a nap alatt. De kezdjük az elején.
Az eleje pedig nem ott van, hogy Gyula úr Sinaiába megy. Az eleje ott kezdődik a dolognak, hogy Tisza Lajos Terebesre ment.
Amiből tökéletesen kilátszik, hogy Andrássy Gyulának nem illik otthon lenni.
*
Mert valahányszor Tisza Lajos Terebesre megy, Andrássy Gyula akkor soha sincs otthon.
Nem akarjuk azt mondani, hogy azért nincs otthon, mert Tisza Lajos oda megy.
De azt sem akarjuk mondani, hogy Tisza Lajos éppen azért megy, mert Andrássy Gyula nincs otthon.
Hadd maradjon valami kitalálni való a pletykának is…
*
Politika-e vagy csak magánlátogatás?
Valószínű, hogy mind a kettő, vagyis egyik sem a szó szoros értelmében.
Sajnáljuk, hogy le kell hámoznunk a misztikus ködöt, amellyel a közvélemény körülveszi e violaszínű eseményt. Csupa szín, csupa koloritból van összerakva az egész.
Egy vadászó magyar mágnás, akit egy koronás fő hí meg vendégének, akit külön udvari vonat visz, akit levett föveggel üdvözöl a pályaudvarban az eléje utazott Ghica herceg.
A királyság minden részéből a központba utazik a közönség, hogy Andrássy Gyulát láthassa.
Az indóházból udvari négyes fogat szállítja lakására. Onnan megy a királyhoz, ki egész udvarát összetartja, míg vendége itt lesz.
Felharsan a tüzes Rákóczi-mars a román királyi palotában, s »éljen«-től visszhangoznak a falak.
Ez mind annyira hasonlít Andrássy Gyulához… s annyira hasonlít ahhoz, ami minket, magyarokat elragad s hiúságunknak hízeleg, mintha csak maga Andrássy csinálta volna.
*
A román király denique okos ember. Van sikkje.
Az embert is jól megválasztotta, akivel a magyar nemzetnek leginkább hízeleghet, s az eszközöket is.
Nekünk csak a külsőségek imponálnak.
Andrássy ismét a dicsőségben úszik, s ott ő annyira otthon van, mint a macska a tűzhelynél.
– Csupán egyetlenegyszer volt pechem életemben – beszélte egy ízben Andrássy Gyula, ki határozottan Európa egyik legszerencsésebb államférfia.
Mikor Gorovéval Londonban voltunk, mint száműzöttek, a francia követ meghítt bennünket estélyre.
– Milyen nyakkendőt kössünk fel? – kérdé tőlem Gorove.
Zavarba jöttem. Mert ezt csakugyan jó volna tudni. Miután igen különösen veszi ki magát az ember, ha egy fekete frakkos társaságban valami által különbözik a többiektől.
– Bizony nem tudom én, barátom, milyenben lesz a szocietás, feketét visel-e vagy fehéret?
Gorove arcán a kétségbeesés rajzolódott le. De nem sokáig. Ötletem jött. Az nekem akad mindig.
– Tudod, hogy tegyünk, Pista! Kössünk fehér nyakkendőt, de vigyünk a zsebünkben feketét is; ha esetleg feketében van a társaság, visszavonulunk az öltözőbe és felkötjük.
– Helyes! – mondá Gorove. (A szegény Pista szája már ráállt a »helyes«-re; mamelukom volt már akkor is.)
Tehát fehér nyakkendővel mentünk az estélyre. A francia követ tüntetőleg akart fogadni s elénk jött egész az előszobába.
Megdöbbenve láttuk (különösen Gorove adott az ilyenekre sokat), hogy a házigazda fekete kendőt visel.
A szokott udvarias pár szó után tehát azonnal visszavonultunk egy kabinetbe s felkötöttük mi is a fekete nyakkendőinket.
De amint az elfogadó terembe lépünk, egészen anständig, újra szembe jön ránk a házigazda, de most már neki volt fehér nyakkendője.
Az udvarias francia azt kötött fel hirtelen. Elpirultam. Ez volt az egyetlen malőröm életemben.
Azóta mindig helyesen kötöm fel a nyakkendőt s eltalálom hozzá a színeket.
*
Miután majdnem evidens dolog, hogy Andrássy nem a romániai határkérdés ügyében ment Sinaiába, hanem csak magánlátogatást tett, de olyat, mely a király részéről egy magyar--román barátság árnyékát veti előre, s Andrássy Gyula eszerint – bár csak passziv szereplő –, mégis őneki esik az érdem, ha a szövetség esetleg létrejönne.
A szerencse szárnyaira veszi mindenütt.
Romániai Erzsébet mellette ül az asztalnál, s egy király hízeleg neki. Aranyruhás bojárnők tüzes szeme csiklandozza.
Mikor már azt hinné mindenki, hogy egészen lecsúszott a nyakkendője, megmutatta a világnak, hogy az még mindig jól van megkötve.
Asszonyok szemei, palota-termek tükrei még mindig azt mondják neki:
»Gyula, te nagy ember vagy!«
Miért ne hinné el? Hiszen mindenki hiszi, hogy ő nagy ember.
Neki hát nem marad fenn egyebe, mint vagy lenézni az embereket, kik ostobák, hogy nem ösmerik meg rajta a parva sapientiát, – vagy együtt hinni velök a saját nagyságát? Tertium non datur.
S ő sokkal udvariasabb mások iránt, hogysem haboznia lehetne… Csatlakozik a többiek véleményéhez, s ha a gyomrát nem terhelik meg túlságosan az udvari lakmározások, úgy jő haza a kaszinóba, mint aki megint megreperálta egy kicsit a világot: most már egy darabig magátul is menni fog.
Pedig nem a világot reperálta meg – hanem saját magát.
