A PESTI HIRLAP KÜLÖN RENDŐRSÉGE
A PESTI HIRLAP KÜLÖN RENDŐRSÉGE
Előre is kijelentjük, hogy a cím »humbug«. Csak akkor nem jelentenők ki, hogy »nagyzolni« szeretnénk, mert amit tréfából írunk ki »cím«-nek, az valójában létezik – már t. i. nem a szó egészen szoros értelmében.
Öt-hat különtudósítónk van, akik hírekre vadásznak éjjel-nappal a fővárosban.
Nem követünk el indiszkréciót azon misztikus homály ellen, mely a lapkészítés titka körül gomolyog, ha eláruljuk, hogy a tudósítók soronkint fizettetnek, amennyiben tudósításuk beválik.
Ezért hát érdekes hírekre vadásznak, csupán olyanokra, amikről fel lehet tenni, hogy az »újdondász úr« (ki megközelíthetetlen magaslatban áll előttük) használhatóknak találja.
Minthogy azonban politikai és másnemű híreket korlátolt állásuknál fogva alig tudhatnak meg, terük szegényeknek egyedül az alsóbb néposztályokra szorítkozik.
Az alsóbb néposztálybeli emberrel pedig ismét csak akkor történik nevezetes (újságban említésre méltó) dolog, ha vagy lop, vagy agyonüt valakit, vagy pedig őt üti agyon valaki.
A reportereknek ez tökéletesen mindegy – szabad választékot engednek.
Őket csak az interesszálja, hogy lopás, rablás és gyilkolás történjék s ezt ők kifürkészhessék.
S ennyiben valóságos rendőrök.
De amennyiben a valóságos rendőröket nemigen interesszálják a rablások és gyilkolások és nincsenek is utána, hogy kifürkészhessék – annyiban mégsem mondhatók hát valóságos rendőröknek a mi privát tudósítóink.
De a foglalkozás, mondom, azonos – ami igen kellemes néha a rendőrökre –, mert ha csakugyan úgy esik, hogy valamit jó volna kikutatni, olyankor bezzeg jól esik tudakozódni a tudósító uraktól. Azoknak az öt ujjában van minden bűneset – még olyan is néha, ami csak másnap fog megtörténni – a lapokban.
A mi külön rendőrségünk közt Fischer a fő ember. Praktikus csont ezen a pályán. Szeretetteljesen űzi foglalkozását s a humoros oldalról tekinti a dolgokat.
Persze, persze. Hiszen az összes lopások és gyilkosságok neki is jövedelmeznek.
Néha-néha, az igaz, akad olyan infámis gazember, aki olyan igénytelenül lop, vagyis annyira minden furfang nélkül, hogy négy sort sem lehet róla írni.
Ő az ilyet éppen úgy lenézi, mint mi az olyan írót, aki minden terv és kompozició nélkül ír meg egy novellát.
Hát ez egyszer Fischerről szól az ének.
Három éve van már ezen a pályán, de eddig még nem vihette többre, mint hogy ő volt a »nyersanyag«-szállító, mely nyersanyag aztán feldolgoztatik az újdondászok által.
Ma nagy előmenetelt tett.
Ma úgy nyitott be a szerkesztőségbe, mint »tárgy«.
*
Halljuk őt magát:
»Múlt éjjel Budán jártam, amint egy óra tájon bekanyarodom a Toldy Ferenc utcából a Kagyló utcába, egyszerre egy markos kéz kap meg hátulról és fojtogatni kezd:
– Hová megy? – kérdi tőlem durván.
– Pestre! – mondám.
– Kicsoda ön?
– Újságtudósító – feleltem szerényen, mire ő fumigative viszonzá:
– Nos? Van-e pénze, mi?
Szégyelltem bevallani, hogy nincs, s a szégyenérzet bizonyos hősiességre ingerelt. Megfogtam nagy botomat s egy irtóztató ádáz csapást mértem fejére.
(Bolond volt maga, Fischer – mért nem kért tőle inkább egypár forintot kölcsön?)
Ez ütéstől elszédülve eltántorodott, miközben egy ablak nyílt ki a szomszéd házon s valaki kérdé:
– Mi történik itt?
Erre a rabló veszélyben hivén magát, megfutott, én pedig siettem a II. kerületi kapitánysághoz s ott Haszlinger biztosnak feljelentést tettem.
Tessék ebből az esetből csinálni, kérem, vagy negyven sort. «
