HERVADÁS
HERVADÁS
– A »Pesti Hirlap« eredeti szezon-tárcája –
Egész literatúra támadt már, mely a hervadást dicsőíti – az asszonyokban. A »harmincéves« asszonyoknak fölszállt az agiójuk, mióta Balzac nyomán egy nagy csoport író keletkezett, kik elfordulnak a szende, naiv, ártatlan hajadonoktól s nem érdekli őket a pirulva, szemlesütve elrebegett »igen«, hanem fölkeresik az asszonyt a harmincadik évében, mikor az már mindent tud és mindent mer.
Igen, a hervadás költészete semmivel sem rosszabb, mint a virágzásé, sőt bátran ki merem mondani, hogy idillibb. Azért csak hadd dicsőítsék a tavaszt a poéták, én megmaradok az ősznél.
Tulajdonképpen csak ez az egy évszak van Magyarországon: a többi ajtóstól ront be. A hidegből egyszerre nagy meleg lesz. Csak a nagy meleg embereli meg magát s lassan, alig észrevétlenül hagyja itt a szép Magyarországot: sőt amikor elment is, visszatér még egyszer, mintha itt felejtett volna valamit: hanem hát mi nem vesszük szórakozottság-számba s mint valami köteles ajándékot, a vénasszonyoknak adjuk oda évente nyárnak azt a fölösleget. Mert még a vénasszonyok iránt is udvarias a magyar, ha elhiszi, hogy az ő kedvükért kukkan még be a nyár ősszel egy-két napra.
Ha szép az első szerelem, nem kevéssé szép az utolsó, a bágyadt őszi napsugár; ha nem éget is, mint a tavaszi, de melegít még, s az ember érzi, hogy már nem tart sokáig. S édesebb, becsesebb az, ami fogy, mint az, ami növekszik.
Azért vonzódom én mindig ahhoz a szomorú processzushoz, amit hervadásnak neveznek.
Flóra legszebb leányai, a rózsák, csak az imént voltak még virulóban. Láttuk és élveztük a pici teremtéseket; láttuk, amint a haragos zöld levelek között a rügy támadt – isten csókjától fogamzott talán, – a rügyből bimbó lett, mely egyszerre szétnyitotta keblét a napsugár tüzétől, a selyemlágy tündérszárnyacskák szétereszkedtek s titkos rétegei a legszebb virág kelyhének szerelmet látszottak lehelni. Reggelenként egy-egy csillogó harmatcsöppnek jutott a boldogság, lemosni róluk a nap porát, salakját.
Oh, hogy ilyen üde csöpp csak a Flóra leányainak jut s az Éva leányainak nem!
És nem lehet teljesen boldog senki. A tavasznak várni kellett a rózsákra: megkapta későn, a nyár büszkélkedett velük, de elvesztette korán. Az ősz járt a legjobban: az új rózsákat kapott külön, hanem ezeknek rövid volt az életük.
Születni, fesleni és elhullani csak néhány nap. Mikor még teljes bevonulását tartja az ősz gazdag színpompájában, útközben egyszerre elvesznek legszebb ékszerei: a rózsák.
A napsugár, mely megszerette, mely a nyílásra csábította, melynek sóhajtva engedének, megperzseli tüzes nyelvecskéivel a vágyó szirmok széleit, a szél, mely illatukat fölcsókolta, kéjelegve, megzörögteti hajladozó ágaikat s ketten végzik a hálátlan gyilkos munkát. A szirmok elhullanak. A mulandóság úgy tesz velök, mintha a könyvből, melyet gyönyörrel lapozgat mindennap, kitépne egy levelet. Elfogy a könyv, s nem marad ott csak a rideg tábla, a rózsa zöld tartója, a szár, s a száron a tövisek.
Letarolva a kert, mint piros kagylócskák elborítják a rózsaszirmok, még halálukban is széppé, költőivé téve a földet, amely nekik életet adott. Mintha szőnyeg volna, mintha tündérek picike lábai alá lenne megterítve: ők fognak itt táncolni harmatos, csendes éjjelen.
És másnap, harmadnap virradóra csakugyan le van gázolva a puha szőnyeg; a levelek, mik a tő nélkül is éltek még egy darabig, rothadásba mennek át. A föld párája alulról rohasztotta-e el őket: vagy az ég csípős harmatja felülről, vagy egyik sem a kettő közül, hanem hogy igazán eljöttek a fantázia tündérkisasszonyai s pergő fürge táncban legázolták, színüket saját arcukra kenték, őket pedig odaadták a földnek? Hadd legyen belőlük haraszt, por, sár és semmi.
Szegény rózsák! Hiába keres másnap a pillangó. Nem talál meg soha többé. Habozva röpködi körül a helyet, a ravatalt, a sírt…
S amint tovaszáll s nincs semmi szín már, mely hímporos szárnyait fölülmúlja, nem féltékeny többé, de nincs is kit szeretni többé.
A halál neki is ágyat vetett, az ősz dermesztő szele sivítva hurcolja a földön halálos derekalját, a fonnyadt virágleveleket.
Szegény rózsák és szegény pillangók!
Azaz dehogy szegények! Ők elenyésznek hamar, de nem tudják, hogy elenyésznek.
Mi emberek maradunk sokáig, de tudjuk, hogy el fogunk enyészni.
Az idő új rózsákat hoz nekünk nagyon gyorsan s ugyancsak az idő új embereket hoz a rózsáknak, de lassabban.
…Ha egyszer el találná téveszteni az idő – s az embereket vinné el egyszerre s a rózsákat hozná vissza lassan?
Pedig az is megtörténhetik…
A rózsák halálát gyorsan követi minden. Először élénkebb színeit veszti el a föld, azután megkopaszodik… fái lehullatják lombjaikat, a gyep elsárgul rajta…
S az őszi esőtől meggyűlt vizek úgy néznek ki, mint egy-egy szomorú szem, melyekben a haldoklás bágyadtsága tükröződik az őszi napsugár hideg fényében.
A természetben bizonyos fájó, de mégis édes melancholia van. Minden olyan nagyon szomorú és mégis olyan nagyon kedves.
A hervadás költészete ez… Az elmúló pompát még egyszer odaképzeli az ember a fantázia által megszépítve.
S meghatja szívét ami nincs már, ha hidegen ment is el mellette, mikor még volt.
Minden átváltozott: egyforma kopasz, barna az egész világ, csak a kútgém maradt meg a réginek a pusztán.
Azaz hogy arra meg a gulyás akasztotta ki piszkos tarisznyáját fehéredni.
Mire leveszi tavasszal, olyan lesz, mint a patyolat.
