NÉPMESE RUDOLF KIRÁLYFIRÓL
NÉPMESE RUDOLF KIRÁLYFIRÓL
Scarron.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Hol, hol nem, messze Csehországba ment el a királyfi a párjával. Kacsalábon forgó aranyvárban laknak; kilenc eleven sárkány őrzi a portájukat.
Mert nagy kincs van ottan.
Mikor a királyunk fia házasodott s elvette a belga királyi kisasszonyt, összejöttek az örömszülők, s így szólt a mi jó öreg királyunk:
– Ezer láda aranyat adok a számodra, egy véka klárist a feleségednek, száz pár piros csizmát, háromszáz selyemviganót azontúl.
A királyfi megköszönte a drága ajándékot és kezet csókolt apjának…
– Hát még kívánsz-e tőlem valamit? Mert holtom után úgyis tied lesz mind a két országom.
A királyfi már éppen ki akarta ejteni a száján, hogy a kardjai közül adja ide a legdrágábbat, amelyik a karbunkulusokkal van kirakva; mikor – hogy honnan, honnan nem – egyszer csak ott terem mellette Vén Bence (az istenben megboldogult egri kegyes barát, akit kigyelmetek is ösmertek) hosszú ősz szakállával és ráncos képével, imigyen szólván:
– Bolond vagy, kis királyfi, hogy im a kardot kéred; hanem van a te felséges apádnak három egyforma fehér galambja, azokat kérd el tőle: odaadja.
A kis királyfi csak el nem bírta gondolni, mire való lesz őnekik az a három fehér galamb, mikor olyanokat egy forintért is lehet venni a piacon, mikor a karbunkulus kard többet ér egymaga talán még fényes Miskolc városánál is!
De csak meghallgatta a százesztendős ősz barát fülébe súgott tanácsát és a galambokat kérte a királytól.
Fejét csóválta a király erre a furcsa kívánságra; súgott-búgott Tiszával, Andrássyval, hát csak sehogy sem bírták kitalálni, mi módon tagadják meg tőle a három fehér galambot, melyek a kis királykisasszonnyal vagynak egy szobában s azzal esznek egy tányérból.
Ekkor felállott a menyasszony édesapja és imigyen szólott:
– No, ha te a fehér galambot kérted édesapádtól, akkor én meg od’adom leányomnak a három piros almát, mely a tündérfán nőtt.
Elhozták a galambokat is, a három almát is és aranytulipántos ládába zárták.
– No, királyfi – szólt ekkor a látatlanul ott lévő vén Bence –, ezzel most már te lettél a leghatalmasabb és a legszerencsésebb király a világon. Hanem egyre vigyázz, mert különben nagy baj lesz.
– Hallgatlak, öreg barát!
– Ezek a galambok mindig egyformák legyenek, mert akkor mindig épek és egyformák lesznek az almák is.
A királyfi csodálkozó szemeket vetett a vén Bencére és így szólt:
– Nem értem a beszédet, jó öreg.
– No, hát ide figyelj. A három alma ti vagytok. Apád: a felséges király az egyik, te a másik, feleséged a harmadik.
– Hát a galambok?
– Azt nem mondhatom meg, mert nem tudom; azt csak egy élő ember tudja, az öreg Kossuth Lajos, – ha hírét hallottad. Messze, óperenciákon túl él egy fekete erdőben, töviskorona van a fején, és egy aranybot a kezében. Az megmondhatná.
A királyfi nagyot sóhajtott és lehajtotta a fejét a tulipántos ládára, ahol a madarak voltak meg az almák.
Az öreg barát megsajnálta és még azt is elmondta neki, amit talán nem lett volna szabad.
– Tudd meg, királyfi, hogyha azok a galambok nem maradnak egyformák, az almák sem maradnak. Úgy vigyázz hát a galambokra, mint a két szemed fényire.
És ezzel eltűnt az öreg Bence; köd előtte, köd utána. A királyfi pedig sokáig gondolkozott ezen s kiadta a parancsot mindenkinek, hogy az almákat aranyos párnán üveg alatt kell őrizni, por oda ne érjen; a galambokat pedig fejvesztés alatt úgy kell etetni, hogy egy fél búzaszemmel se kapjon többet az egyik, mint a másik, hadd legyenek mindig egyformák.
A lagzi után, hogy im Csehországban laktak a királyfiék, egyszerre csak férgesedni kezdett az egyik alma, s a kisebbik királyasszony rá nyomban fekvő beteg lett.
Sírt, rítt a királyfi neje ágya szélin, összeszaladtak a doktorok is, de bizony senki sem bírta meggyógyítani.
Fekete posztóval vonták be a palotát s lábujjhegyen jártak hat álló hétig a cselédek, mikor a hetedik héten eszébe jutott a királyfinak, hogy a galambokat kellene megnézni.
Hát uramfia, mi történt? Hogy megváltozott azóta a három galamb!
Az egyik olyan kövér lett, mint a hízott réce, a másik olyan sovány volt, hogy a szárnyát se bírta emelni s szép fehér tollai is mind kihullottak.
Hát a harmadik galamb?
A harmadik galamb csak olyan maradt, mint azelőtt, de a két szeme hályogos volt és nem látott semmit.
Dühbe jött a királyfi és legott megparancsolta: a kövér galambnak adjanak ezentúl kevesebb tiszta búzát, a soványnak többet, a harmadik hályogos szemeit pedig javasasszonyok gyógyítgassák.
Most már maga a királyfi is felügyelt az etetésre. De csak nem lettek többé egyformák sem a galambok, sem az almák, sem meg nem gyógyult a kisebbik királyasszony.
Amint ezen így búslakodnék, egyszer csak megszólítja a palota előtt egy magyar fiú, aki a hamuban ült és szalonnát evett.
– Felséges királyfi! Add alám azt a rossz sárga csikót, amelyik ott haldoklik most a szemétdombon, hadd, én elsiessek ahhoz a remetéhez, akit Bence barát mondott neked egyszer; aki túl lakik az óperenciákon, egy fekete erdőben, töviskorona van a fején, aranybot a kezében és Kossuth Lajosnak hívják.
– Nem bánom én, csinálj akármit – mondá a királyfi és nagy szomorúsága mellett sem állhatta meg, hogy ne nevessen, amint a kócos fiú felült a sovány gebére.
S imhol, egyszerre megrázkódott alatta a sovány ló és tündérparipává változott, fényes csillaggal a homlokán.
Nagy por keletkezett utána s még a felhők is megálltak nézni a röpülését.
Éjfélre itthon volt az üzenettel.
– No, hát megjöttél, szógám? – kérdé a királyfi.
– Megjöttem, fenséges királyfi. Azt üzeni a vén remete...
– Hallgatom figyelmesen.
– Azt üzeni, hogy a kövér galamb a papokat és a hivatalnokokat jelenti, a sovány galamb a népet, a hályogos szemű galamb pedig… jaj, nem merem megmondani.
– Csak ki vele, szógám! Nem történik semmi bántódásod.
– A harmadik galamb maga a fölséges király, aki nem jól látja a dolgokat.
A királyfi szeme felnyílott s mindjárt befogatott és sietett Miskolcra, az öreg király után – hogy megvan már a nyitja, hogyan kell egyformává tenni a galambokat.
És most naponkint erről tanácskoznak együtt. Nem tudhassa az ember, hogy fog eldőlni?
Úgy-e, hogy az urakat és papokat fogják koplaltatni, míg olyan soványok nem lesznek, mint a nép? Vagy úgy-e, hogy a parasztnépet is olyan gazdaggá teszik, mint aminők a nagy urak?
Hanem ’iszen majd kitudódik nemsokára!
