FŐVÁROSI TÁRCALEVÉL
FŐVÁROSI TÁRCALEVÉL
(Helvey Laura házassága. A Kossuth–Görgei hecc. A magyar arisztokrácia.)
Hát már egyszer söpörjünk a saját házunk körül…
Önök még bizonyosan nem tudják, hogy a szép Helvey Laura férjhez megy, mégpedig Nagy Imréhez, a Nemzeti Színház tagjához. Ez most a főesemény, mely még a trónörökös házassági készülődéseitől is elvonja egy pillanatra a közfigyelmet.
Úgy van, a kedves társalgási művésznő, melyről immár úgy folyik a vita szakértő körökben, nagyobb-e Prielle Kornéliánál? – most olyan »nehéz szerepre« vállalkozik, melyet a legnagyobb művésznők sem bírnak kellően betölteni, mert abban a művészet, alakoskodás és játék nagy hiba.
Azelőtt senki sem vette komolyan a színészek házasságát. Sőt a derék Kerekes István, volt erdélyi református lelkész, éppenséggel azt a tréfát engedte meg magának Szerdahelyi Kálmánnal, hogy midőn az első nejétől (Prielle Kornélia volt a második) válni akarván, fölkeresé evégből nejével együtt a derék ősz papot, aki két év előtt összeeskette őket, s ki a legtekintélyesebb református pap volt Erdélyben, az, miután kinyilatkoztatták, hogy minden áron válni akarnak s tanácsát kérték a szükséges törvényes lépések iránt, így szólott haragosan:
– Nincs szükségetek semmire. Szét vagytok válva, Amen! Volt annyi eszem, hogy sose jegyeztelek be az anyakönyvbe!
Ilyesmi is csak a mi kedves, eredetiségekben gazdag hazánkban történhetik meg, de mélyen jellemzi a kort, mely a színész-házasságokat nem vette komolyan.
Ma se venné talán… de miután most már komoly házasság egyáltalán nincs, a színész-házasság is olyan lett, mint a többi. Nem ők lettek jobbak, hanem mi lettünk mindnyájan rosszabbak.
Hanem azért legyen a Helvey Laura házassága szerencsés kivétel. Hiszen semmi sem lehetetlen! S őreá úgysem illik, amit Bukovay Absentius mondott találóan Blaháné esküvőjén:
– Csak az vigasztal, hogy ez a Blaháné még az én feleségem is lehet.
A házasság öldöklő voltából jut eszembe, hogy Új- Zélandban a fiatalok agyon szokták ütni az öreg embereket és megeszik.
A dologban van valami gyakorlati, kétségtelenül, de itt a civilizáció országaiban egy kevéssé mégis ízléstelen dolog. Az öregek húsa nem jóízű.
Pedig itt is nagyban gyakorolják ezt a szokást, kivált írói körökben. Nincs az a nap, hogy valakit meg ne együnk vacsorára vagy délután a fekete kávé mellett.
X. vagy Y. író nagy szamár, B. vagy Z. államférfiú nagy gazember. Egyik is, másik is svindlivel szerezte a népszerűséget sat.
A fiatalabb nemzedéknek, mely már türelmetlenül várja a helyeket, miket az öregek elfoglalnak előlük, régi nyavalyája már a megszólás és mocskolás ezer meg ezer neme.
És senki sem gondolja, hogy valaha mi is öregek leszünk, s a fiatal generáció szinte agyonüt s meg fog enni, kit nyersen, kit megfőve.
De, fájdalom, az öregek sem jobbak, talán éppen ők adják a rossz példát.
Itt van a Görgei–Kossuth-ügy. Itt van a »Petőfi-e vagy Arany?« röpirat.
Az egyikben, miután Görgeit már úgyis megettük, most már Kossuthra kerül a sor. A röpirat pedig Arany Jánost akarja megfosztani nagy nimbuszától.
Hogy pedig egyetlen eleven nagy ember se maradjon Magyarországon, fogja magát Péterfi és Jókait rántja le. Borzasztó dolgok ezek, amiket elég így sorolni elő, minden kommentár nélkül.
A »Budapesti Szemle« jövő számában a Görgei--Kossuth-ügyben nagyfontosságú történelmi adat lesz közölve, mely az egész forradalom megítéléséhez új világot vet. Az lesz ugyanis bizonyítva, hogy Kossuth Lajosnak előzetesen tudomása volt a Görgei világosi fegyverletételéről.
Nem lehet tudni, ha ezen adat meg fog-e állhatni, mert Kossuth kétségtelenül felelni fog, – de ha megáll, akkor remélhető, ami majdnem lehetetlennek látszott pedig minden jóérzésű magyar ember előtt, hogy Görgei becstelen tette némileg tisztázva lesz.
*
A királyfi mennyegzőjére nagyban folynak az előkészületek az arisztokrácia körében, mely, nem habozunk kimondani, nehány év óta föltűnően kerüli az udvart, s legföljebb az ilyen elkerülhetlen dolgokban vesz részt idehaza.
Mert szó, ami szó, dacára hogy ma is módja lenne hozzá, a magyar arisztokrácia nem legyeskedik Bécsben, nem tányérnyalóskodik az udvarnál, mint valaha, hanem itthon Budapesten van, még Andrássy gróf is hazajön, alig lakik egy-két magyar főúr Bécsben, s azok is jelentéktelen emberek, s mégis valamelyik bolondos újság arról panaszkodik, hogy a bécsi ünnepélyeknél s illetve magánál az esküvői szertartásnál nagyon kis arányban lesz a magyar főrendi világ képviselve.
Sose búsuljunk ezen, ez a mi arisztokráciánknak nemzeties jellegét bizonyítja, ami biztató jele annak, hogy ővelük is megszaporodtunk.
Aztán van abban valami lélekemelő is, amikor a közönséges ló a versenytéren, hol a hírneves telivérek őrült erőlködéssel rohannak a gyepen, így gondolkozhatik magában:
»De jó, hogy nem lettem angol paripa.«
