LEVÉL A FŐVÁROSBÓL
LEVÉL A FŐVÁROSBÓL
Általában a tiszai áradások, de különösen Szeged sorsa fájdalmas részvétet ébresztett a fővárosban, s már csak maga azon tény is, hogy Szegedet újból félteni kell, nagyon alászállítá ama bizalmat, mely a rekonstrukció védelmi részét illette. – Mindenki kérdi: De hát mi történt akkor Szegeden? Házak építtettek. Igen, de az a lehető legrosszabb eljárás volt, házakat építeni éppen oda, ahol a legkevésbé biztosak. Vagy teljesen lehetetlen volna Szeged biztosítása az árvíz ellen?
Szakértő körökben kezdik belátni Stefanovics lovag sok alkalommal hangoztatott nézetének helyességét, hogy a Vaskapunál kellene kiszélesíteni a Dunát, hogy a lefolyási processzus gyorsabb legyen. Annyi bizonyos, hogy az idei állapotokon is okulva tenni kell valamit. Felső-Magyarország úgyis tönkrejutott, elszegényedett, meg kell menteni legalább az Alföldet. Úgy látszik, végre is nem marad fönn egyéb, mint kinyitani a régi ártereket, s a szabályozások által nyert praecarius négy millió hold földet átengedni a víz torkának. Úgyis többe kerül e föld védelme, mint amennyit jövedelmez.
Egy nagy tekintélyű angol mérnök, Sir Browning, ki tegnapelőtt jött meg Szentesről (Magyarországon éppen az árvizek tanulmányozása végett időzik), azon véleményben van, - hogy a külföldi szakértők munkálata fölületes, s nagy könnyelműség volna megreszkírozni az államnak az óriási költséget, melyet az ahhoz való alkalmazkodás fölemésztene, a Kazán szoros kitágítása sem érne sokat; egy a medence rendszert ajánló tervezetet fog kidolgozni Lónyaival, s a kormánynak benyújtani, mely őszerinte örök időkre biztosítani fogja a Tiszavidéket az árvizektől.
Szeged sorsa iránt őfelsége is melegen érdeklődik, s az udvarnál is az most a leggyakoribb kérdés: »Mi hír Szegedről?«
De ez nem jól van így. Én részemről meg vagyok győződve, hogy a körtöltés meg fogja védelmezni a várost, s nagy tapintatlanságnak tartom, hogy a sajtó oly túlságosan meghúzta a lármaharangot.
A jajveszéklésnek – megengedem – lehet még gyakorlati haszna is egyébütt, mert a kormánytól ki lehet préselni egypár ezer forintot, de Szegeden, még ha csakugyan valószínű lenne is a veszély, nagy tapintatlanság félelmet árulni el. Az omnipotens királyi biztos úgyis jelen van, azt hát nem kell nagyzolásokkal tevékenységre informálni, – egyéb tekintetben pedig fölötte árt a város jövőjének az, hogy a katasztrófa lehetősége ismét fönnforgott. Ezt nem szabad lett volna elárulni. Az ottani sajtó nem is tette, de a fővárosi újságok szenzációs híreket hajhászva sokszor válnak alkalmatlan prókátorokká. Az erő és a biztosság látszata éppen azt a benyomást teszi az emberekre, mint maga az erő és a biztosság. És ez így van megfordítva is. A szegény Szeged megint úgy áll a világ tudalmában, mint ahol egy romboló árvíz megint lehetséges.
*
De a fővárosból írva, hadd mondjak valamit a napok legfontosabb társadalmi eseményéről.
A mágnások is jók valamire, s mikor egy-egy olyan fényes ünnepély esik meg, mint a múlt heti lovagjáték, a szegény ember szinte belekönnyebbül a gondolatba, hogy: »nini! hiszen még vannak urak is a világon.«
Egy tizenötforintos potyajeggyel, melyet a jámbor újságíró szeretne készpénzre fölváltani, ha nem restellné, beeresztik az embert ezen arisztokratikus helyre, mely a canaille előtt a világ elejétől fogva zárva van, s mely most mégis a legdemokratikusabb hely volt, mert a mágnások komédiáztak a publikumnak.
Az emelvény is tele volt a legdisztingváltabb közönséggel, mely ragyogó szemekkel, úgyszólván kéjjel nyelte a fejedelmi látványt, mely tulajdonképp mégsem volt egyéb, mint egy rossz cirkuszi mutatvány.
Hanem persze, mikor a lovarnők gróf Andrássy Ilona meg Irma, kiket az illúzió rózsaszín köde istennőknek emel ki, milyen szépen ülnek a nyeregben!… kivált Ilona grófné. Délceg termete hogy meghajlik, sötét haja milyen fenségesen illik hófehér selyemruhájához.
Ez aztán az igazi quadrille! Az a gyalog tánc, most olyan nagyon közönségesnek tűnik föl már: hogy is lehet abban gyönyörködni? Lóhátról koketirozni, ez csak az igazi. Kár, hogy a négyeseket németül rendezte Edelsheim-Gyulai, ki a szakállát is levétette ez alkalomból.
Az urak és hölgyek XIV. Lajos korabeli köntösökben voltak, melyhez – kivált Edelsheimnak – igen jól illett a szemüveg.
Az előttem való padban két főúri roué ült, s ők is XIV. Lajos felől beszélgettek. Ma az volt a sikk.
– Charmant egy király volt a XIV. Louis. Egy ember, aki a ruhával tette magát halhatatlanná. Milyen siker, barátom! Hogy valaki háborút csinált, ostoba könyveket firkált és nevezetes lett, az semmi, azt sok ember megtette, de a ruha, barátom, a ruha…
– Oh, én imádom XIV. Lajost – mondá a másik roué –, mikor Párizsban jártam, egy műárustól megszereztem egy őáltala használt rokokó széket és az ágymelegítőjét…
– Hogyan! Maintenon asszonyt?
– Pszt! Te nagyon tudod a történelmet.
*
A karusszelnek egypár gixeren kívül, amiket nem lehet vendégszereplőktől rossz néven venni, két kellemetlen epizódja is volt.
Az egyik a török konzul neheztelése, melyről már a lapok is írtak, amiért török fejeket használtak céltáblának, a másik az orosz konzul udvariatlansága, ki gúnyosan körülnézett a szereplők között, s fumigatíve kérdé Andrássytól:
– De édes gróf, hol vannak hát azok a szép magyar hölgyek, amelyekről önök nekem beszéltek? Én nem látom őket.
Bár durva és sértő is az orosz konzul e kérdése, mely hirtelen elterjedt s nagy fölháborodást szült, némileg mégis indokolt volt, mert az Andrássy-comtesseken kívül csakugyan nem volt egyetlen szép nő sem.
No, de az orosz konzul még nem a walesi herceg, akinek a kedvéért mesterségesen lettek összegyűjtve itt-jártakor a legszebb arcok és a termetek, akiket csak termett Felső-Magyarország nemessége – hol a csodaszépekből hadsereget lehet sorozni.
