GREGUSS ÁGOST
GREGUSS ÁGOST
Már egy esztendő óta voltak kitéve barátjai annak az aggodalomnak, hogy Greguss Ágostot el fogják veszteni. Beteg volt már régóta, azt rebesgették, hogy gyomorrákja van, s ez a rák az, mely nem cammog visszafelé, hanem sebesen viszi áldozatját a sírba előre. Mert hiszen a sír minden földi útnak a végződése, tehát elöl van.
Hol jobban lett, hol rosszabbra fordult, hol föl, hol le, ez az a hinta, amit már a halál keze lóbázgat, s melyről már rendszerint csak a Szent Mihály lovára ül át az ember. Egész telet, az egész tavaszt (pedig mennyire szerette a tavaszt) szobájában fekve kellett töltenie, a nyarat orvosi rendeletből Velence jobb éghajlata alatt kínlódta át, pedig mennyire szeretett itthon lenni.
Nyár végén jött haza jobban kissé, reményt ébresztve bennünk, mert életkedvet mutatott, de maga már nem bízott többé, s kitört belőle szűkebb körben nem egyszer az a bizonyos megalkuvás a halállal, mely a kiválóbb lelkek bátorsága. Humorral beszélt arról most az utolsó napokban, mert a megszűnés gondolata a mélyebben gondolkodó embereket vagy humoristákká teszi, vagy túl vallásosakká. Ő humorista lett, s ötleteivel mulattatta környezetét, mely már mulatni nem tudott azokon, mert érezte, hogy az élet, mely olyan makacs, szívós volt a vézna sovány testben, már vége felé közeleg.
Múlt szombat óta baja annyira súlyosbult, hogy kivált irodalmi és tudományos körökben minden órán féltek a katasztrófától. Éjjel és nappal sokszor süvített fel a telefonok csengettyűje a szerkesztőségekben: »Hogy van Greguss? Mi hír Gregussról?« Míg végre 13-án reggel kiszenvedett, s ezzel új csapás érte az irodalmat s irodalmában a nemzetet, melynek Greguss is egyik kiváló dísze volt.
Született 1825. ápril 27-én Eperjesen, hol atyja, Mihály tanár volt, s szinte az esztétikával foglalkozott. Iskoláit Eperjesen, majd Pozsonyban végezte. Már 1846-ban tanárrá lett a szarvasi főgimnáziumban, hol a mennyiség- és természettant adta elő. De már ekkor is nagy előszeretettel fordult a széptani búvárlatokhoz, s itt írta első esztétikai pályamunkáját, melyet a Kisfaludy Társaság elismeréssel fogadott.
Részt vett a függetlenségi mozgalmakban is, mert hévvel csüggött lelke a demokratikus eszméken, melyek átlengik műveit is. Sőt a fegyvert is felkötötte. Ott volt Világosnál mint nemzetőr. A háború után megfosztatott tanári állásától, s később 11 hónapot kitöltött a nagyváradi vár börtönében. Így lett belőle kész ember, de hivatal nélkül, mert tanári állását vissza nem kapta többé.
Toldy Ferenc vette pártfogásába, s munkatársnak hozta föl Pestre a Pesti Naplóhoz, hol kitűnő esztétikai cikkei által csakhamar föltűnt. Később rövid ideig szerkesztője is volt a Pesti Naplónak.
Munkássága jól megérdemelt jutalmául az Akadémia 1859-ben tagjává választotta, hol székét a materializmusról írt értekezésével foglalta el; a következő évben pedig a Kisfaludy Társaságba is bevezette lelkes barátja, Toldy Ferenc, kinek mindig leghűbb tisztelője maradt. »Érdemben szegény az érdemben gazdaghoz folyamodik« – e szerény kijelentéssel köszöntött be Toldy oldalán, s székét a népköltészet viszonyáról a műköltészethez írt értekezésével foglalta el. Itt mindjárt az oly díszes és fontos titkári állásra emelték, melyet legújabb időkig egész odaadással töltött be.
A Kisfaludy Társaságban tevékeny irodalmi munkásságot fejtett ki, a ballada elméletéről írt pályamunkájával már a harmadik koszorút nyerte el (a széptani munkáját szintén e társulat, »Levél« c. vígjátékát az Akadémia koszorúzta meg), azonkívül írt és felolvasott egyes kisebb értekezéseket, melyek az Évlapokban és »Tanulmányai«-ban jelentek meg; fordította Shakespeare »Timon«-ját és »Szeget szeggel«-jét; Goethe »Korinthosi ará«-ját és Corneille »Cid«-jét; s legújabban nagyobb munkát írt Shakespeare-ről, mely az első Shakespeare kommentátorok sorába emelte.
1870-ben a budapesti tudományegyetem esztétikai tanszékének rendes tanárává neveztetvén ki, székét »Bevezetés az esztétikai tudományokba« című előadással foglalta el. Hogy mennyire meg tudta kedveltetni tárgyát az ifjúsággal, mutatja azon örvendetes körülmény, melyre 1880-ban, egyetemi tanárságának tizedik évi fordulója alkalmával némi büszkeséggel hivatkozott, hogy e tíz év alatt tanítványainak száma megtízszereződött. »Majdnem 20 évi szellemi földönfutás után – mondá ugyanez alkalommal –, végre olyan otthonba jutottam, melyre mindig vágytam, bár érte sohasem folyamodtam.«
Áldásos működését, tanári pályáját a kínos betegség szakította meg.
Legtovább – talán utolsó lehelletéig – érdeklődött az irodalom s különösen a Kisfaludy Társaság működése iránt, melynek újabb időben alelnöke volt.
Még nemrég is ott olvasták fel egyik költői levelét, mely játszi humorral volt tele.
Greguss a nemzet halottja. Helye pótolhatatlan marad, s halála szomorúságot okoz minden magyar embernek.
A koszorúk – mint egy életírója mondja –, amit ő kötögetett a nagyoknak, kiknek műveit magyarázta, méltán megilletik őt magát is.
