BLAHÁNÉ A KÉPVISELŐHÁZBAN
BLAHÁNÉ A KÉPVISELŐHÁZBAN
Viszonzási vizit volt csak. Hiszen a képviselőház is ott szokott ülni részint a körszékekben, részint a páholyokban, ha Blaháné játszik; illő hogy ő is végignézze egyszer az ő tornajátékukat.
Ott is ült a csalogány a hölgykarzaton. Kandi férfiúi szemek azonnal észrevették. Nyüzsgés támadt a fiatal honatyák között, majd az öregek is figyelmesek lettek a szokatlan jelenségre, s senki sem hallgatta Sárközy Aurélt.
Ami különben nagy szerencse Sárközy Aurélra nézve.
*
Blaháné eljött hallgatni; ő, akit mindig mi hallgatunk. Vajon van-e jogosultsága valakinek szólni ott, ahol ő hallgat? Igen, van – Jókainak. Mikor Jókai beszél, még Blaháné is hallgasson.
Hanem persze csak akkor áll ez, ha nem azt vesszük, hogy Jókai mit beszél, hanem azt, hogy miképp beszél.
Olyan ő (már t. i. Jókai), mint a cessleur, mely a vizet is borszínűre festi.
Szép… szép lesz színre nézve – de ihatatlan.
*
No, hanem mit beszélünk mi, hogy Blaháné hallgatott. Tud is Blaháné hallgatni! Fejecskéje nyugtalanul izgett, mozgott s ezer meg ezer kérdést intézett látogatóihoz.
– Hát eljött a honatyákat meglátogatni?
– El én, galambom, mert én már csak itt maguk között lehetek még leány. Honleány.
– De hát a színpadon?
– Ott is elvesztettem már én a pártámat.
– A művészet annyi, mint örök fiatalság.
– Köszönöm alásan. Az öreg Szatmáry néninek már nemigen írnak a poéták szerepet.
*
– Hogy ez a Herman Ottó milyen veszekedő természetű ember! Engedjék már, hadd hallgassam, mit beszél. Oh! oh! Mennyire lepiszkolja a minisztereket! És megtagad tőlük mindent. Lássa, édes galambom, ez nem járja, mert miből élnek meg szegények?
– Ne legyen olyan bárányszívű!
– No, csak nem szeretném, ha az én férjem lenne.
– Kicsoda?
– Ez a Herman… De nini, nini, hallgassa csak éppen azt ígéri, hogy nem alapít családot az átkos közösügyi rendszer miatt.
– Van is benne valami.
– Mert az igaz, hogy az olyan ember, aki irtózik a költségvetések megszavazásától – sohase vegyen magának asszonyt.
*
– No, hála istennek, csakhogy már Jókait szólítja a jegyző. Pszt! Pszt… Ne zavarjanak, kérem. Egy szavát sem akarom elveszteni.
Nagy hallgatásba merült a csalogány, érdekelte a költő szájából a száraz előadás is. Odakünn hagyta pegazusát Jókai. Gyalog indult el – de fantáziája mégis tovább vitte a valóságtól, mint akár regényeiben.
– Nos, hogy tetszik Jókai beszéde?
– Nagyon kevés benne közben a (hangos derültség).
– Hja, maholnap már ott leszünk, hogy az emberek elfelejtenek nevetni…
– Pedig nézze, lelkem… mégis csak szép beszéd az, olyan szép, nem is hiszem, hogy nem valami színpadi országgyűlésen mondják.
– Például a »Hős Pálfy«-ban.
– Körülbelül. S ezt annyira elképzelem, hogy önkéntelenül mindig azt nézem, hogy hol is van tulajdonképpen a súgó?
– Ott ül, ni… az a sovány, magas a pápaszemmel.
– Menjen maga… hisz az a Tisza!
