FEJEDELMEK TALÁLKOZÁSA
FEJEDELMEK TALÁLKOZÁSA
(Az Írói és Művészi Körben)
A múlt éji írói estély igazán nem egy mozzanatban volt a legérdekesebb az eddigi összes Munkácsy-mulatságok közt. Már magában azért is, mert Munkácsynak majdnem valamennyi régi barátja együtt volt, s egész otthonosan érezte magát közöttük.
Mintha az ünnepelt nagy művész otthon maradt volna valahol a Hungáriában, hanem csak a régi cimbora, a Miska jelent volna meg – a fiúk között.
– Nos, hogy érzed magad a dicsőségben, Misi?
– Ej, hagyjátok el, édesebb annál az álom is.
Négy-öt reporter tolakodik utána s lesik minden szavát.
– Mit mondott, kérem? – kérdik a körülállóktól.
– Mikor?
– Most, önöknek arra a kérdésére, hogy miképp érzi magát.
– Azt mondta, hogy úgy, mint Krisztus Pilátus előtt.
Miska oda sem ügyel, régi barátjait kapva karon, hol Urváry Lajost, hol Ágait vagy Szana Tamást, úgy jár ott az ismerős, de már egy-két vonással öregedett arcok között, mint a fiú, ki ahonnan elszakadt, ha szülőföldjére tér vissza, örömrepesve szaladgál be minden bokrot, minden mezsgyét, ezer emléket keltegetőket.
Még arra is ráér, hogy énbelém bolonduljon.
– Hol van hát az a vad palóc… akiről beszéltetek?
Ott vagyok. Hogyne volnék ott, – de nem kérdezek tőle semmit, tudom, hogy már nagyon ki lehet fogyva a feleletekből, mint ahogy a kérdésekből is. Ő sem kérdez semmit, csak megnéz; aztán lassan, szelíden elfordítja rólam tiszta, kék szemeit, amiből aztán világosan látom, hogy nem találta alkalmasnak a fizionómiámat »a Krisztus fölfeszíttetéséhez« – modellnek.
Tovább húzódik kíséretével a termeken, ahol a tányérokon ott fehérlenek a vizitkártyák, a terítékek gazdáinak nevével. Vannak ott nagy és kicsiny, fényes és igénytelen nevek.
Egy-egy névnél meg-megáll Miska: Ejnye no, hiszen én ösmerem ezt a nevet valahonnan. Ejnye no, nem a mi Gyurink ez? A nagy biliárdozó. Hát ez meg Laci,… az istenúgyse, a Laci, még most is tartozom neki egy ezüsthuszasával. Mintha csak tegnap lett volna.
A negyedik szobában végre megtalálja a saját nevét is a főhelyen.
– Hát ezt a nevet ösmered-e, Miska?
– Annyiszor olvasom nyomtatásban, hogy nem csoda, ha már ráuntam volna. Olyan valamilyen érzés az, mintha pénzért mutogatnának. Nem igaz?
– Bemutatlak Zichy Jenőnek! Az jobban meg tudja mondani.
– Nem a, nem, fiúk. Hanem azt mondjátok meg nekem, lesz-e ma itt töltött káposzta és túrós csusza?
– Hova gondolsz? Francia menü lesz.
– Micsoda? Francia menü? Hát azért jöttem én haza, hogy a Párizsban hagyott szakácsném főzte üldözzön szerte a világ minden zugában, még itt a hármas bérc alatt is? No, ugyan szép emberek vagytok! Azt mondom otthon a feleségemnek: »No, fiam, gyerünk most már egy kis töltött káposztát enni Magyarországra« – és íme, hermetice elzártok minden hazai eledeltől. Meg se érezném, hogy itthon eszem, ha nem volna ez a sok toaszt – a krémekhez.
– Az ma is lesz. Láttam sötétnek a Komócsy homlokát.
– Hanem előbb gyerünk még be a hangversenyterembe, nézzük meg még egyszer az asszonyokat. Kik a legszebbek?
– László Mihályné, Helvey Laura, Székely Malv…
– Elég. Ne folytasd. Kettő egyszerre és nem több, ez az én elvem.
– Te még mindig csapodár vagy, Miska!
Elég. Ne folytassuk mi e párbeszédet, melynek hűségét nem garantírozhatom, hanem menjünk át amaz állításom igazolására, hogy miért volt főleg legérdekesebb a Munkácsy-ünnepélyek közt a tegnapi.
Mert együtt, egy csomóba volt a magyar irodalom és művészet színe-java. Soha sehol sem láttuk azt még így egy rakáson. S akiknek a nagy történelmi jelenetek imponálnak, azok is megláthatták egyszerre egymás mellett Magyarország három legnagyobb eleven emberét. Az isteneket, akik ürükotlettet esznek, a zene, az irodalom és festészet fejedelmeit, – akik a szakácsmesterség produktumaiban egyesülnek.
A három legnagyobb magyar embert, s azokból is az egyik – német.
Zichy Jenő szerint van még egy negyedik nagy ember is, aki valamennyinél a legnagyobb, ott is volt, látta is a tükörből, de a szerénysége nem engedi megnevezni.
