A FALUSIAK PESTEN
A FALUSIAK PESTEN
Meg vagyunk lőve mi városiak, vége az összes kényelmünknek. Pogányok jöttek örökünkbe. Hiába hívnak most bennünket »stammgastok«-nak, s hiába vannak összes jogaink és privilégiumaink, hiába van hatosokkal megszelidített Weinpurschunk (magyarul: borfi) és ételhordó pincérünk, nem használnak semminemű tradiciók, melyek ehhez vagy amahhoz az asztalhoz kötnek, senki sem respektálja azokat, extra késünkhöz, villánkhoz, poharunkhoz sem juthatunk, minden megszűnt, leomlott a rend… Kiütött a forradalom… itt vannak a jó falusiak!
Az ember igazi örömmel szemléli őket az utcákon. Fel lehet őket ösmerni az öltözetükről. Nem olyan sablonszerűek, mint a városiak, kik úgy néznek ki, mintha gyárilag lennének előállítva. Pedig megmondta Metternich hercegnő, hogy »többet ér a régi metódus«.
Mosolygó tulipiros arcok, kinéz belőlük a jó termés. Az aranykalászok ott tündökölnek a homlokaikon, de még jobban meglátszanak a tokán, mert a toka a jólét emlékszobra, de a fürgeség sírköve.
Nem is valami fürgék őkegyelmeik; mindnyája keservesen panaszkodik a kemény talaj ellen, mely nagyon elkínozza talpaikat. Nem tudnak járni, s ha a cifra kirakatok nem csábítanák őket, hogy mindég beljebb-beljebb hatoljanak a tündér városban, hol annyi a látnivaló, biz isten egész nap veszteg ülnének a szobájukban, éppen mint a kassai koronázási deputáció.
A kassai koronázási deputáció ugyanis olyan magánszállásra került, ahol a spaletok éjjel le voltak eresztve, s mikor reggel fölébredtek is, olyan sötét volt, mint éjjel.
– Aludjunk még – mondák, s aludtak még egy sort. De mikor másodszor fölébredtek is sötét volt.
Rettenetes hosszúnak találták ezt az éjszakát, s az egyik fel próbálta nyitni az ablakot, hogy kitekintsen a néma éjbe. Azonban egy vakablakot nyitott fel, ahol a háziasszony szappant és terpentin-olajat tartogatott.
– Átkozottul be van borulva – mondá az ablaknyitó deputátus. – Hanem azt az egyet kiveszem, hogy valami szappanos lakik itt a környéken.
Megint aludtak tehát és amikor harmadszor felébredtek, akkor már igazán sötét éjszaka volt: a koronázás utáni éjszaka.
A mi falusi embereinknek bámulatosan nemes, jó ízlése van, s az ilyenkor látszik legjobban. Úri nemzetnek született a magyar. Az idegenek nem kívánkoznak a népies mulatóhelyekre, aki csak teheti, a Nemzeti Színházba igyekszik, s csak ha ide nem kapott jegyet, megy a Népszínházba. Mindenben az előkelőbbet keresi. A hírneves üzletek, s a renomirozott vendéglők érzik meg örömmel az ő ittlétüket. Az alsórendű mulatóhelyeken éppen nem mutatkoznak. A vidék nem ad egy csöpp salakot sem.
Nappal a múzeumot nézik meg s a képtárt, az új szobrokat, amiket még nem láttak eddig, a többi dibdábság csak az asszonynépnek való őszerintük. S mosolyogva tűrik, hogy azok is hadd hízlalják meg kissé a szemeiket a drága selyemcsipkéken, kelméken, bársonyokon a kirakatokban. De hát ez mind csak haszontalanság, városi fehérnépnek való, – aki magán szereti mutogatni amije van.
A tisztességes falusi asszonyt, ha azt akarjuk tudni milyen, otthon kell megnézni a háztartásában: mert csak ott világlik az ki igazán.
Már sok éve annak, hogy annyi idegen nem volt Budapesten, mint az idén. (Abszolute nem lehetett ma enni kapni a jobb vendéglőkben.) Kérdés, hogy a jó termés csábított-e ide annyi embert a »szentséges jobb kezet« megnézni, vagy báró Atzél?
Lehet, hogy mind a kettő. A nagy városligeti ünnepélyt alkalmasint komolyan vették a jó lelkek, otthon betűzgetve annak sokat ígérő programját az újságokból. Ők még nem tudják, hogy a reklámnak milyen édes-mázos szája van, mennyit ígér s mennyit tart meg. Boldog falusiak!
De mert boldogok, hát igénytelenek is (hiszen összefügg a kettő), nekik nem kell sok, hogy jól érezzék magukat. Esznek a vendéglőben valami nem ugyan jó, de különös ételt, aminőt az anyjuk nem tud otthon főzni; holnap a körmenetnél meglátnak egy valóságos minisztert elevenen, délután talán egy híres íróra is ráösmernek a képen látott ábrázatjáról, valahol az utcán; ami pedig a városligeti ünnepélyt illeti, ott jól megtaszigálják őket s ők is visszataszigálnak másokat, aztán lefeküsznek estére valahol egy poloskás ágyba s egész éjjel védelmezik magukat e szenvedélyes állatok dühe ellen, hétfőn reggel aztán kifizetik számlájukat s megelégedve utaznak haza a szélrózsa minden irányában azzal a boldog hittel, hogy ók pompásan mulattak.
Még a téli estékre is jut nekik beszélni való a pesti nagy napról.
