A HON
A HON
Jókai azt mondta egy ízben Jósika Miklósról: »És mikor legjobban aláhanyatlott mint író, akkor lett mint ember legnagyobb.«
Jókai pedig akkor lett a legnagyobb mint író, mikor már rossz szerkesztő kezdett lenni.
Abból az alkalomból mondjuk ezt, hogy el van véglegesen határozva a »Hon« halála.
Szeptember elsején túl a jó öreg »Hon«-t nem fogjuk látni soha többé. Pedig már nagyon megszoktuk húsz hosszú esztendő óta.
Nagy út az a húsz év! Mindennap feljegyezni húsz év óta a napok történetét. S milyen történeteket! A nemzet újjáébredése, a provizórium köde, a napfény, millió sugarak, hogy ragyognak fák lombján, mezők füvein… Királyi kertben, hova vértócsákat képzelünk a múltból, fehér bárány legelész, s király kislánya játszik vele. Mind így színezi ezt ki nyomról nyomra az a fekete festék, mely fut a napokkal együtt s odanyomja az ábrázatukat a lepedős papírra.
Aztán megint csak felhősödik; látjuk, hogy úsznak a fekete gomolyok az ország fölött, elfut a tavasz, a nyár – de akkor egyszerre megtotyakosodik a jó öreg Hon, rövidlátó is lesz szegény s még mindig derülten látja sütni a napot.
Hiába mondják neki, »nem nap az, bácsi, hanem csak színpadi lámpa!« A jó öreg Hon mégis kifekszik a képzelt napra sütkérezni s vacogó fogakkal kiabálja: »Juj, de meleg van idekinn!«
Hát olyan nagy meleg volt biz ott, hogy megfagyott tőle alaposan. Most már egészen vége van.
Kár érte pedig, mert jó barát volt, a szíve értünk dobogott mindig, még most is a mienk az, csakhogy elgyengült a jó öreg s nem lehetett a tanácsai után indulni.
Megszoktuk már az ábrázatát. Azt a makacs fekete, vastag négy betűt a homlokán. – Némelyikünk még kisgyerek korából ösmeri: láthatta az apja kezében, ki pápaszemén keresztül ráncba szedett homlokkal betűzgette belőle az idők folyását. Hányszor takargatta bele édesanyánk az útra való pogácsát. – Édesanyánk, apánk már régen elhamvadt, arcukat is elmosta az idő emlékünkből, a szülői lak is oda van, a bokrokat, fákat, ahol játszadoztunk, kivágták azóta, a régi bútorok elzüllődtek, az ismerősök elhaltak… csak a »Hon« járt-járt napról napra… s olyan szelíd, édes lett az arca eközben, mint valami kedves rokoné, hogy szinte elandalodunk most a nézésén, s fáj a szívünk – ha meggondoljuk, hogy ez is csak kimarad nemsokára – örökre.
Akit érdekel nemzetünk újabb kulturális és politikai fejlődése, annak aki a napokkal élt, nem lehet közönyös ez a búcsú a húsz esztendős nagy laptól. Igaz, hogy dicsősége tetőpontjáról már régen alászállt, népszerűségét a rozsda befogta s az ismerős patkány a negyedik oldalon (a Hon egyik leghasznosabb háziállatja) bár nem azért van ott lefestve, lekonyult bajusszal, hogy a lap belső tartalmát parodiázza, – meg kell adni mégis, elmés kis állatka.
Elég lesz egy futó pillantást vetnünk az alábbi névsorra, mely a Hon munkatársait tünteti elő a lap keletkezése óta, hogy elvonuljanak szemünk előtt még egyszer az alakokban az idők, melyeket képviselnek.
Kempelen Győző 1862.
Ivánka Imre 1862.
Zichy Nándor 1862.
Jellinek Mór 1862.
Pálffy Albert 1862–67.
Ujházy György 1862–67.
Beöthy Leo 1862–68.
Hindy Árpád 1864–67.
Frecskay János 1866–82.
Kaás Ivor b. 1866–67.
Illésy György 1867–71.
Dienes Lajos 1862–70.
Csernátony Lajos 1867–70.
Ludvigh János 1866–71.
Gr. Keglevich Béla 1867–69.
Ágai Adolf 1866–68.
Vadnai Károly 1865–69.
Lukács Béla 1870–73.
P. Szathmáry Károly 1870–76.
Mudrony Pál 1870–1882.
Borostyáni Nándor 1867–68.
Törs Kálmán 1868–76.
Szathmáry György 1869–82.
György Aladár 1879–82.
Ujvári Béla 1875–77.
Csávolszky Lajos 1867–68.
Visi Imre 1873–82.
Reviczky Gyula 1878–82.
Korda Imre 1874–78.
Dr. Flittner Frigyes 1870–71.
Szabó Endre 1881–82.
Azt a »zászlót« teszik most múzeumba, amelyik alatt ez a sereg küzdött. Üdv a zászlónak! Sok csatában volt. Ellenség előtt ez a zászló sohasem hajolt meg, illő hogy kegyeletteljesen mi hajoljunk meg előtte, mikor nem lesz látható a napi küzdelmek zajában a hercehurcák között, hanem átadatik a múltnak.
Igaz, hogy büszke nemzeti várakon lobogott egykor s most jóformán egy magas polcról vették le, hogy kicseréljék egy újabbal – de hát a zászlók is ki vannak téve a forgandóságnak. Hiszen a szél velük kötekedik a legszívesebben.
