A NEMZETI SZÍNHÁZBÓL
A NEMZETI SZÍNHÁZBÓL
(Karcolat)
Karátsonyi Guidó gróf még hét óra előtt letelepedett a szögletpáholyába s lebocsátotta szempilláit.
»Rossz auspicium! – suttogták. – Az aluszékony gróf… isten őrizz!«
De ezt hatalmasan ellensúlyozta Futtaki berobogása. Futtaki itt! – futott keresztül a padsorokon a villanyozó hír. A lojálisabbak a királyi páholy felé hajították tekintetüket. Ha Futtaki itt, közel kell lennie az udvarnak is. Jó szerencse mindenképpen. Ahol Futtaki van, ott elevenség van. Itt ma ugyan nem unatkozik senki. A Karátsonyi varázs meg van törve.
A premier szellemes szerzője jól mondá már tegnap délben, hogy mi különbség egy színdarab és egy könyv sorsa között? Ez utóbbi fölött rendes perúton ítélnek, hozzászólanak, napokig pro és kontra, míg végre extraháltatik a végeredmény, – de a színmű fölött statáriummal megy a dolog. Itt nem várnak egy percet sem, nem hallgatják meg a józan ész okoskodásait, hanem eltörik a pálcát könnyedén, s kimondják a halálos szentenciát visszavonhatatlanul.
Az előcsarnokban megáll az ember s elnézi azt az élénk zsivajt, ami ott kifejlődik, a paruplikat, amint bordáik összecsapódnak, a kíváncsiságot az arcokon.
Egy színházi bennfentes jő s lihegve szól:
– Csillag Teréz megbetegedett. A kis Adorján Berta fogja játszani a szerepét.
– Hüm! Ez baj, ez már baj. Szerencsére hasonlít hozzá arcban, nem fogják észrevenni.
(S valóban nem lehet nagyobb dicséretet mondani Adorján kisasszonyra, mint, hogy egy lap csakugyan nem vette észre a személycserét.)
A premier-előadások finnyás közönsége mind összejött. Megkopott tokú gukkerek az oldalaikon, szigor a homlok ráncai közt, vagy pedig jóakaratú mosoly az ajkak körül. Minden, de minden olyan ünnepélyes.
Azután jönnek a főítélő bírák egyenkint: Keszler suhan be kifeszített mellel az egyik oldalajtón, majd Beöthy jön s Péterfy: leülnek a balszárnyon beszegni az egész padsort.
A centrumban Vadnai, Silberstein, a két főerősség. De ezek már nem bírák, hanem egy kevéssé diplomaták. Különösen Vadnai arcán sohase látszik a hatásból semmi. Begombolkozik minden elől. Neki csak a keze érez – ha ír vele.
Mikor aztán így együtt vannak valamennyien, kezd a kortina mozogni, felgördül a függöny… minden szem oda néz, mert jön a vádlott – a darab.
Solymosi meghatározta egyszer, hogy egy jó darabnak a legfőbb kelléke: a bajos jövés-menések a színpadon. S igaz is. Az embereknek jönni-menni kell s folytonosan viccelni, hogy a közönség ne érjen rá megbírálni őket.
A Marianne emberei azonban előkelő nagy urak, akik nem hízelegnek a canaille-nak, a plebsnek. Kimérten, komolyan és méltósággal viselik magokat…
A kis comtesse még a szerelmet is úgy szövi Abellinóval, s Marianne is akképp kompromittálja magát Várkonyival, hogy mi alig vesszük észre – csak Adorján gróf nagy haragjából sejtjük az egészet.
Szerencse, hogy a societas közül is jön egynehány néző. Andrássy Gyula gróf megérkezik s leül a baloldalon.
A színpadbeli mágnások mindjárt élénkebbek lesznek és kezdik melegíteni a közönséget.
Egy páholyban Falk Miksa feje is megjelenik, mire Andrássy behúzza a magáét. Falk az illúzióját rontja – még majd azt hiszi, hogy a delegációban vannak, pedig nem kellemes utóérzetet hozhatott el onnan az utolsó drámai konfliktusból.
Ugyanis a minap egy oldalvágással megkarcolta Falkot (mert Andrássy nagyon jól tudja, mitől lett beteg ), mire Falk egy másik oldalvágással megkarcolta a grófot; Andrássy volt hívei és régi barátai hangos derültségre fakadtak az ő rovására s tapsoltak Falknak. Ragyogó mosoly támadt az arcokon. Az ilyen mosoly az utolsó fény, mely a nagy kaliberű életpályákat beszegi.
Ott ült sötéten: nem maradt már meg semmije a nagy múltból, csak még az egy Dóczi, a páholy hátterében.
Aztán ezek a bolond fiatal emberek ott a színpadon mégis hogy törik magukat, hogy futnak, hogy szaladnak, hogy verekednek egy hitvány mandátum s egy szép asszony miatt, akivel nem lehet semmire menni.
– Rettentő kegyetlen ember ez az Adorján! – suttogja egy fiatal asszonyka, zsebkendőjét emelve könnyes kék szemeihez.
– Ugyan mért kegyetlen? – förmed rá a férj. – Azért, mert megüti feleségét az ostorral? Adorján okos ember. Én magam is azt tenném, ha levelet mernél írni valakinek.
– Hallgass, te tigris, te vadállat! Neked nincs érzéked a poézis iránt.
– Ej, mondd meg nekem, mit tud megszeretni azon a skribleren?
– Nem hallod, szerencsétlen, milyen szép regényt írt?
– Nem olvastam.
– Eredj, te megtestesült próza.
A hangulat mindég jobban emelkedik. Ábrányi megnyerte az ütközetet. Felhangzik a taps; Karátsonyi Guidó nyitott szemekkel bámul a színpadra s figyelemmel kezdi kísérni az erényes asszony, Marianne, történetét.
Győry Vilmos arca tündöklik a boldogságtól, ő az egyedüli drámaíró, aki sikert óhajt kollégáinak; a kritikusok kezdenek nem lenni többé tisztában a darabbal, Balogh Tihamér behúzza a fejét a váll-lapockái közé. Sonnenfeld Zsigmond azon tűnődik, hogy Feuillet-hez vagy Sardou-hoz hasonlítható-e a szerző. Csak egy kis fekete, mérges kritikus rázza még fejét makacskodva:
»Jaj az olyan darabnak – dünnyögi –, amit a színészek nagyon dicsérnek.«
A harmadik felvonás azonban tökéletesen meghódítja az asszonyokat. Odavannak. Kis kezük erősen tapsol a derék nagyapónak, aki olyan nagyon szereti az unokáját. De a férfiaknak nem elég frivol a darab. Aztán ez az Adorján is lehetne valamivel becsületesebb ember. – Várkonyi pedig valamivel élelmesebb. – Kár az a szép asszony a zárdába.
Hát iszen ha csak az kell: előáll Adorján barátunk s olyan tökéletes gentlemanné válik a darab végén – hogy igazi öröme lehet benne a kaszinónak.
Ezer szerencséje! Futtaki éppen már indítványozni akarta az erkélybelieknek, hogy ki kell ballotírozni.
Nem lehet semmi panasz.
Az az egyetlen komisz ember volt a szereplők közt s az is főbe lövi magát a darab végén – s maradnak csupán a becsületes emberek a jóra fordult ügyeikkel.
Hm! Talán mégsem ismeri szerző az életet – vagy hogy megfordítva akarta bemutatni!
A darabnak vége van – az eső még mindig esik odakünn. Az emberek a télikabátjaik után törik magukat.
A publikum a foyerben, mialatt gombolózik, megalkotja a szentenciát:
»A darab színaranyból van csinálva – hanem hogy tartósabb legyen, nem ártott volna nemtelenebb ércet, egy kis tarkaságot is vegyíteni közé; mert a darab is hasonlít a nemességhez: mennél régibb lesz, annál jobb, s minél több elementummal van vegyítve annál jobbízű – csakhogy az igaz, nem mindig becsesebb.«
Andrássy pedig azt dörmögte a páholyajtót becsapva:
– Látod, látod, Kákay Aranyos. Én is gentleman vagyok. Eljöttem a darabodat megnézni, mert olyan szépen írtál énrólam. A darabod bizony sokkal gyengébb: mert az nem buktathat meg engem – sem pedig tégedet. Hanem azért azt mégsem teszem meg, amit Adorján, hogy rászavazzak. Egyszer se tapsoltam neked egész este, pedig megérdemlenéd – az ellenségeidtől.
Úgy van! Az Ábrányi Kornél barátjai – s barátja őneki az egész nemzet – csak akkor fognak igazán tapsolni, ha teljesen beváltja, amire ma ilyen hatalmas előleget adott a »Marianne«-ban.
