A SZIVAR MINT ÉLETMENTŐ
A SZIVAR MINT ÉLETMENTŐ
vagy:
A mamelukok életét védi a mennyei kormány
Kevés ember van, aki a szivarokról valami történetet tudna elbeszélni. Én tudok. De a mi szivarjainkról jót még én se tudok.
Történetünk hőse – fájdalom! – egy osztrák szivar, mely azon szerencsében részesült, hogy egy excellenciás úr ajkaival juthatott érintkezésbe.
Mégpedig valóságos arany ajkakkal.
Hanem ti már persze nem emlékeztek ez ajkakra. Az aranyszájú mamelukok eltemetkeznek az aranyba, s dicsőségüknek az a jutalma, az a betetőzése, hogy végképp elfeledjék őket.
Van pozició, ahol az elfelejtés a halál, de van pozició, ahol az elfelejtés az élet.
Az arany ajk elhallgatott, de az »arany szakáll« még egzisztál. A szakáll túléli a szájat. Ami nem is csoda, mert fiatalabb.
Ebből aztán kitalálhatják az olvasók, hogy Tóth Vilmosról van szó. De nem arról a Tóth Vilmosról, aki botosban járt, míg élt; s most lepedőben jár kísérteni a tótok közé, mióta meghalt, hanem arról a másik Tóth Vilmosról, aki tejben s vajban fürdik, lévén az összbirodalom legnagyobb szinekúrájába, a közös számvevőszék elnöki székébe beültetve. Nagyon kényelmes, nyugodalmas ülés esik abban! Kár volna azt felcserélni az örök nyugalommal!
A delegációknak miatta hazajött a hajdani belügyminiszter is. Jött, mert talán a tarokk-partnerei is eljöttek, az osztrák delegátusok. Itt már alig ösmeri valaki. Úgy meg-megvillan az arca, mint valami színehagyott emléke a múltaknak. Az ember tünődik rajta: Ki ez? Honnan ösmerem?
(Denique kicsinyek maradnak a kicsinyek, ha nagy polcokon álltak volna is már valaha.)
Azt éppen nem képzelné senki, hogy a kormánykörök egyik tagja: hiszen nem maradt, már ott semmi vörös.
Tegnap ott volt a Népszínházban meghallgatni a Teresina Tuát.
Egyik ismerőse megszólítja hátulról.
– Te vagy, Vilmos?
– Én. Azt hiszem legalább…
– Nos, hogy tetszik a Tua?
– Kár, hogy nem Mea.
– Hanem mégis csak többet ér a cigánymuzsika, ugye, Vilmos?
– Nem találom. Nekem az operett-zene tetszik a legjobban.
– No, persze… Az jobban kvadrál a számfejtéshez. Hát láttad-e már a »Hoffmann meséi«-t?
– Az a szerencsém, hogy nem láttam!
– Micsoda? S te még operett-gourmandnak nevezed magadat. Ohó, barátom, hiszen az a legjobb operett.
– Tudom, el is akartam már menni… Itt van a megváltott jegyem is… Örökké itt fogom hordani a tárcámban emlékül.
Kinyitotta sok rekesztékes bugyellárisát s tréfás mosollyal mondá: (Nézd no, ilyen kicsinnyé zsugorodott össze a régi belügyi tárcám!)
Aztán nekem nyújtotta a színházi jegyet: a 17-ik számú páholy, a Ringszínházban.
– Olvasd el a ráütött dátumot – mondá, s csengő hangja szokatlanul meglágyult.
Elolvastam.
»December 8-a 1881.« A Ringszínházi katasztrófa estéje.
– Ejha, ez aztán igazán értékes jegy!
– Nekem az. Kállay Béninél voltam délután s onnan hozattam meg a jegyet a »Hoffmann meséi«-re. Este azután elindultam a színházba. Búcsúzáskor Béni szivarral kínált meg. Nem gyújtok rá, szabódtam; mert úgyse szívom ki odáig, de Béni mégis rám disputálta. A szivar kitűnő volt, sohasem esett még olyan jól. Sajnáltam eldobni s még egy sétát tettem a kedvéért. Sétálás közben olyan messzire értem gondolatokba elmélyedve, hogy már túlságosnak láttam késedelmemet, kocsira vetettem magam. Mire odaértünk már lángokban állott a Ringszínház… Ha az a szivar nincs, ma már nem hallgatnám itt a Teresina Tuát…
– Az ám! A számvevői elnökségben pedig Móricz Palya bátyánk ragyogna...
