AKIT JÓKAI NEM HAGY ÍRNI
AKIT JÓKAI NEM HAGY ÍRNI
(Egy kis tréfa)
Nini, biz isten azon vesszük magunkat észre, hogy már gróf Teleki Sándor sem egészen fiatal ember!… Maholnap már oda fog kelleni írni a könyveire: írta »idősb gróf Teleki Sándor«, mert van már egy ifjabb Teleki Sándor írónk is, – a fia. Biz az amilyen kemény gyerek, éppen úgy ki találja szorítani az édesapját az emlékekben, mint a bálozó kislány a mamáját. Mert egy Teleki Sándor csakugyan kevés ennek az országnak, de már kettő sok – mivelhogy nem marad sem meghódítani, sem megírni való nekünk többieknek, miattuk.
A fiatal Sándor szép sugárnövésű, legény, de még nagyon fiatal, a császárt is csak az imént szolgálta még ki, de a múzsáknak már esküdt jó barátja, mert a Telekiek soha nem tévesztik szem elől, hogy a múzsák a nőnemhez tartoznak, s illik úgy futva, útközben megudvarolni őket is.
Hanem hát persze még csak amolyan szerelmes apród a múzsák udvarában a mi Sándorunk, aki már ivott a Hippokrene forrásából, de még nem itta le magát: a bor gőze majd csak később fogja átjárni. Írt már egy-két csinos költeményt, fordított is egyetmást elég sikerülten, s valószínű, hogy sok örömünk lesz még belőle valamikor.
De még most csak kezdő s kivált az volt jó másfél évvel ezelőtt, mikor a Petőfi-Társasággal ő is kirándult Kiskőrösre, a Petőfi-házra illesztendő emléktábla-ünnepélyre, mely örökké emlékezetes marad arról a ragyogó beszédről, melyet ott Jókai tartott.
Kiskőrös színe-java igen pompásan fogadta a kirándult írókat (amire nézve elég nagy bizonyság, hogy ők maguk leszólják a fogadtatást) s roppant érdeklődést tanúsított mindenki a leutazott nagyok iránt. Kicsoda ez vagy amaz? Hogy hívják? Ez volna az a György Aladár? Hát Bartók melyik? Itt van-e Ábrányi Kornél is? És az a nagy fej azzal a serte hajjal ugyan ki-e?
Ezer alakban merült fel a kíváncsiság: mely nemegyszer végződött elégedetlenségben is. Mert a notabilitások között voltak bizony olyanok is, akiknek sohase hallotta hírét a kiskőrösi ember.
– Hát ez a fiatal gyerek ugyan kicsoda? – kérdé Szanától az egyik honorácior a fiatal Teleki grófra mutatva, s volt valami hányavetiség a hangjában, amint megtoldá a kérdését? – Ez is író? Mi?
– Micsoda? – vág bele Szana Tamás, ki azonnal látta, hogy emberére akadt. – Ha író-e ez? Uram, ehhez képest Jókai is semmi!
– Lehetetlen! – mondja a honorácior elképedve.
– Ez a világ-zseni! Nagy író – gyulladozik Szana a legkomolyabb képpel.
– Ilyen fiatalon? – rebegé még mindig hüledezve a kiskőrösi ember. – S hogy még eddig semmit se tudtunk róla! Vajon én istenem, mit írt hát?
No, erre aztán megeresztette Szana a szapora beszédét.
– Nem írt ez a fiatal ember még semmit, édes uram. Jókai drága pénzzel fizeti, hogy ne írjon, mert ha írna, azonnal elhomályosítaná…
– Szörnyűség – hebegé a honorácior.
– Jókai annyira fél tőle, uram, hogy éjjel-nappal magával hordja, vele alszik egy szobában, tollat, plajbászt elszed tőle, hogy ne írhasson a falra se… mert mindjárt kitudódnék, hogy ő a nagyobb.
A derék cívis áhítatteljesen pislogott a kis gróf felé, azután soká csóválta a fejét tűnődve.
– Isten úgyse, mégsem szép – dünnyögé –, mégse rendes dolog ettől a Jókaitól!
Alkalmasint tovább adta aztán a pikáns titkot, mert a fiatal Teleki nem győzött csodálkozni, miért bánnak vele egyszerre olyan nagy tisztelettel a kőrösiek: az asztalfőre ültetik Jókai mellé, s ha toasztíroznak, az ő arcáról nézik a megelégedést, ha szivarra gyújt, ötven kéz nyúl a gyufa után és a többi meg a többi.
Végre is megnyugodott abban, hogy a »szent birodalmi grófság« csinálja azt a nagy effektust, s kezdte kevésre nézni a derék kiskőrösieket – mert egyszer se nézett a Szana Tamás ravasz arcára.
