AZ ANGYALCSINÁLÓK.
AZ ANGYALCSINÁLÓK.
– Színházi tárca –
Minthogy az egyiptomi háborút is valószínűleg a kagál megvesztegetése folytán csinálta az angol flotta, hogy a tiszaeszlári ügyről elvonja ennek következtében a figyelmet, nem szándékunk, mint komoly tárcaírónak ez improvizált eseményt egyébnek tekinteni, mint egy rossz csínynek, mely kemény megtorlást provokál majdan – a nyíregyházi törvényszék részéről.
Nem, mi figyelmen kívül hagyjuk ezt a suskust, melyben jól tudjuk, a Wahrmann pénze is dolgozik, mert, ismételve állítjuk, az egyiptomi mészárlás csak leplezési komédia lehet, – hanem egy a kettőhöz sokban rokon dologgal foglalkozunk.
A tárgy már nem is lehet titok önök előtt. Hiszen ott áll ez az ismeretes szó a tárca homlokán, hogy »Az angyalcsinálók«.
Ma már körülbelül minden ember tudja, mi az az angyalcsinálás. Az emberek annyira érdeklődnek prózai világunkban az ipar és a keresetmódok különböző ágazatai iránt, hogy az immár senki előtt sem ismeretlen fogalom.
Születnek kis gyerekek, akiknek nemigen van még vagy már születési jogcímük, akik vagy idétlenek, vagy nem szívesen látottak, mert nem akarják őket elismerni, ezeket aztán az illető szülő odaadja kosztba. S azután… Nos, azután, a régi történet. A koszt nagyon sovány, a csecsemő nagyon vézna, lesz hát belőle picike angyal.
Ezekről a szegény pici angyalokról írok én. Mert nem olyanok ám ezek, mint a többi angyalkák, akiknek örülnének fent az egekben s akik karban énekelnek vala az Úrnak jobbján.
Ezek a szegény angyalok nem üdvözülnek, szárnyakat kapva, hanem testük a gyehennára jut, az örök megsemmisülésbe, lelkük ellenben átköltözik újabb és újabb drámaírókba, akik teherbe esnek tőle s esztendőre vagy kettőre ismét kosztba adják vézna csecsemőiket a budai arenába a privilegizált »angyalcsinálók«-nak.
Ugye, hogy kezdek már értelmesebben beszélni.
Akadt egy laptársunk, mely elítélte azért a budai színkört, hogy új, eredeti darabokat adat elő, ahelyett, hogy a régi jóízű, a pesti repertoárokról már leszorult műveket venné sorra. A publikumnak szinte jól esnék a régi ismerősökkel összejöhetni valahol.
Ezekért a rossz darabokért, melyekből még sohasem élt meg egy sem, nem érdemli meg sem a tanácstól a szubvenciót sem a közönségtől a pártolást.
Hohó! De már ebben nincs egy garas-ára igazság!
A budai színkörnek határozottan ez az »angyalcsinálás« a legnemesebb hivatása. Mint ahogy Spártában kitették a sziklára a gyenge termetű kisdedeket, úgy kell, hogy nekünk is legyen egy helyünk, ahol ezek az embriók meghaljanak s eltemettessenek az Úrban. Isten nyugosztalja meg őket!
A színkör hasonlít a szellentyűhez, melyen át a meggyülemlett rossz levegő kimegy. Nem kell hát kétségbe esni, hogy egyetlen darab sem arat sikert, s annál kevésbé szidni az igazgatót és a társulatot, hogy minek adták elő.
A társulat valódi heroizmust és önfeláldozást tanúsít, midőn olyan darabokat tanul meg, amiket csak egyszer lehet előadni. Talán ösztönszerűleg érzi, hogy az ő feladata kijózanítani a nem hivatottakat a drámaírásból s visszaadni őket a társadalomnak.
A színkör így jó, amint van. Nekem legalább így tetszik. Adjon elő minden darabot, amit elő lehet adni, az ne zsenirozza, hogy kevesen nézik meg. Természetes dolog az! A temetésekre nemigen szeretnek eljárni az emberek.
De ki mondja azért, hogy a temetések nem szükségesek?
Én istenem, hiszen csak el kell takarítani valahogy azokat, akik nem életképesek?
