BÉBÉK A FELSZÍNEN
BÉBÉK A FELSZÍNEN
Mióta egyszer a francia király elmondta azt a jó ötletet, midőn a londoni udvarnál követének fiatalságát, illetve szakáll- és bajusztalanságát vetették szemére, hogy jól van hát, ha csak ez a kifogás, máskor egy kecskebakot fog küldeni az angol udvarhoz, – azóta sokat haladt a világ, de egyben sohasem akart megváltozni: az öregek mindig ragaszkodtak az élethez és a pozicióikhoz.
No, de ez tán természetes is. Hiszen a föld alatt levő krumpli is, mikor már kitolja a hajtásait, s az új krumpli is ott gömörödik alatta, még mindig makacsul odatapad a gyökhöz, s nem engedi közel az apró folytatásokat.
Nálunk még nagyobb kizárólagossággal uralkodtak az öregek. Vele járt ez az auktoritásokra alapított rendi alkotmánnyal. A nagy szakáll, a tömött bajusz az érettséget jelentette. Az ördög ösmerhette volna azt meg egyébről. Az ősz haj pedig a bölcsesség diplomája volt. Azért támadt köztünk annyi tömérdek okos ember. Csak meg kellett tudni várni. Az ember ért és nőtt az időben maga magától, mint a tök. Mindenki bölccsé lett egyszer, mert mindenki soká élt. Valaha nem volt gyomorhurut.
Az ország összes számbavehető népe két osztályra oszlott. Vagy úgy hitták, hogy »uramöcsém«, vagy úgy, hogy »urambátyám«.
Az urambátyámokból lettek palatinusok, septemvirek, vicispánok, főszolgabírák, főjegyzők, főlevéltárnokok, követek; az uramöcsémekből esküdtek, patvaristák, aljegyzők, viceszolgabírák stb.
Ez volt a világrend, s ezen nem változtathatott soha semmi.
És ez talán igazságos dolog is volt így, mert a másik nemnél, tudniillik a szebbiknél, reciprocitásképp éppen megfordítva állott a dolog; ott, csodálatos, a régi időkben is a fiatal nők értek többet az öregeknél, s minden tekintetben többre becsültettek. Senki sohasem mondta azt rájuk, amit a fiatal férfiakra, hogy: »ezek nem tudnak semmit, ezeket semmire sem lehet használni.«
Igazán vigasztaló ránk nézve, hogy eleink se voltak e tekintetben elfogulva.
De a dolognak nem erről a pikánsabb részéről kívánunk ma fecsegni. Ellenkezőleg. Egészen férfiakat énekelek. Azokat a férfiakat tudniillik, akik eddig még csak gyerekek, de akik alkalmasint kinövik magukat férfiaknak is, ha majd penzióban lesznek, föltéve, hogy nem halnak meg, mint mondani szokás »éltük tavaszán«.
Nagyot fordult ugyanis a világ kereke húsz esztendő óta. Az akkori szélsőségből, mely az ősz hajnak kedvezett túlságosan, egy másik szélsőségbe estünk (rendesen ez a mi sorsunk) örömünket találva a bébék szerepeltetésében.
Persze nagy panasz volt e tekintetben mindenfelé, mióta a modern kor vívmányait élvezzük, szidtuk a társadalmat, hogy negligálja a fiatal erőket, nem enged tért a tehetségnek és elébe teszi a kort a képzettségnek. Ezzel a sok panasszal aztán úgy megindítottuk a kormányt, hogy az Miskolc helyett egész Gyöngyösig futott, – pedig hát mit keressünk mi Gyöngyösön?
A bírósági szervezésekről szóló törvénynél történt az első lépés az ifjúság javára, hogy tudniillik korosabb egyének nem alkalmaztatnak, ha már eddig nem voltak bent. És ez helyes törvény is. Mert hadd kezdje mindenki fiatalon azt a pályát, amelyet be akar tölteni. Jó bíráink csak úgy lehetnek, ha húsz, harminc évi praxisuk van, nem pedig ha egy sikerült korteskedés után tétetnek be már élemedett korban a királyi táblához »csak pihenni, csak pihenni«.
Hanem azóta aztán annyi történt ez irányban rohamosan, hogy ma már arról panaszkodik Dolinay Gyula barátom, ő már nem állja ki tovább, a prenumeránsait nagyon ritkítja a kormány.
A legújabb főispáni kinevezések és követválasztások egész csomó túlságosan ifjú embert vetettek a felszínre, az ország legkiválóbb méltóságaira és főtanácsába, mintha a főispáni és a képviselői szék nem volna több, mint patvariaféle, ahol az ember a hiányos nevelését kiegészítheti egy kis szellemi pókhálóval, ami innen-onnan ráragad. Hiszen persze, hogy nem több, de mégsem illik azt olyan nagyon mutatni.
Ifj. Mailáth György, gróf Bethlen András, Radvánszky stb. Ezek az új főispánok, s ezek közül kivált Mailáth igazán nem tett egyebet, mint hogy született.
Valóban kapitális ötlet Tisza Kálmántól, hogy ő egészen ki akarja üríteni a gyermekszobákat, s hogy a fiatal úri fiúkat, mielőtt azok gondolkozni megtanulnának, már is megteszi egy vagy más úton mamelukoknak. Persze, hogy így aztán nem lesz ellenzék.
Hát a parlament gyermek-tagjai? Mondhatná a laikus: Nos, mért választják meg a kerületek?
Ugyan, hagyjuk, kérem, a kerületeket! A kormánypárti kerületek mind Budán töltetnek be.
Nemeskéri Kiss Pál képviselősége éppúgy kormányi aktus, mint valami szerbtövises rendelet. Vannak bébék, akikbe a nép ezreinek közbizodalma már a pólyákban elhelyeztetik. A kerületek olyanok, mint régen a donációk valának. Andrássy Gyula azt mondta a fiának: »Mikor tizennégy éves leszel, kapsz tőlem egy aranyórát, húsz éves korodban kapsz két lovat, huszonnégy éves korodban pedig egy kerületet.« S meg is kapta. Tisza Kálmán is annak neveli a magáét, s úgy tesz vele, mint Szapolyai a kis János Zsigmonddal: »Fiam! ha csak egy arasszal nagyobb volnál már, mindjárt te hoznál törvényt a professzoraidnak, hanem addig csak hallgasd – tőlük.«
…Mégis csak sok függ attól, hogy micsoda névre hallgat az ember.
