EGY ELKÉSETT KOSZORÚ
EGY ELKÉSETT KOSZORÚ
Ma érkezett meg a Munkácsy Mihály koszorúja. A postai rendetlenségek okozták, hogy ott nem lehetett vasárnap a Petőfi-szobron. De ott volt in effigie. A Munkácsy levele megelőzte hat nappal s abban már jelezve volt.
A koszorú orgonafáéhoz hasonló zöld levelekből áll, melyek aranyfüsttel vannak beárnyalva.
Hosszú nemzetiszínű habos nehéz selyemszalag fut le róla e felirattal: »Munkácsy – Petőfinek.«
A nagy, a nagynak.
A ma reggel érkezett gyönyörű koszorú a tornacsarnokba vitetett, s ott Pulszky Ferenc ma délelőtt azok közé választá, melyek még ma át fognak onnan vitetni a Nemzeti Múzeumba, hogy a nagy irodalmi diadalünnep emlékéül megőriztessenek.
Ezek között van a képviselőház, Budapest és a román királyné koszorúja s még nehány, legnagyobb részben olyanok, amik hímezve vannak, mert a hímzés tovább tart, mint a betűk.
A tornacsarnok tisztviselői közül valamelyik rámutatott tréfásan »a szerajevói magyar zsidók« koszorújára s kérdi Pulszkytól.
– Hát ezt nem viteti el, méltóságos uram?
– Mond ön valamit? – jegyzi meg Pulszky. – De mégse viszem el. Mert megtámadnának a zsidók, hogy »ritkaságnak« deklarálom a koszorújukat.
Ezért nem jutott a szerajevói magyar zsidók koszorúja a múzeumba, pedig érdekes adat lenne, hogy, mikor Magyarországon sem hittek lenni magyar zsidókat, ugyanakkor még Szerajevóban is valának.
Különben félre a tréfával. Még csak azt tartom megemlítendőnek a Munkácsy koszorújáról írva, nem volna-e illendő és kegyeletes, ha az elkésett koszorút rátennék a Petőfi szobrára legalább egy napig, hogy a közönség ott láthassa s hogy valóban eljusson oda, ahova szánva volt.
Megérdemli ezt a küldő is – a címzett is…
