NAIV LAPOLVASÓ
NAIV LAPOLVASÓ
(Tanulságos történet)
Szegény újságírók, de nagy idealisták vagytok idehaza, ha körülülitek esténkint a kapucinus csészékkel rakott asztalt, vagy ha konferenciát hevenyésztek a szerkesztőségben, hogy miképp lenne jobb? Micsoda hiányosságok vannak még a lapnál? Melyik rovat a leggyengébb? Hogy kellene segíteni rajta! Mindenitek hoz valami tervet. Mert hiszen rá gondolunk mindig, mindenütt. Őrá: a lapra.
Ezer aggodalom egy végben. Már megint eltévesztettük az irányt! Szent isten, micsoda ellenmondás ez megint a lapban? Majd megütött a guta, mikor reggel olvastam s. a. t. Ki írta azt? Jézusom, ki csinálta megint ezt a nagy skandalumot? Mit szól majd ehhez a közönség?
Mint anya a csecsemőjét, úgy gügyölgetjük, úgy cicomázzuk a lapunkat. Ide egy csokrot, oda egy kis virágszálat; meg kell szépen fésülni, mosdatni, hogy tetszetős legyen a szemnek.
Sohasem vagyunk megelégedve a lapunkkal, de mégis a legjobbnak találjuk. Az aggódó szeretet minden szimptomáját átérezzük, s azt hisszük, mint az egyszeri cigány, hogy a rajkón függ az egész világ szeme.
Szerető szemünk látja minden ékességét, s remegve érezzük minden hiányát. Itt-ott egy schnitzer. Jaj nekünk akkor. Nem ízlik étel és ital, lecsüggesztett fővel járkálunk az utcákon. Hiszen az emberek is mind-mind tudják, micsoda borzasztó következetlenség csúszott be a mellékleti cikkbe és milyen egetverő nyomdahiba a tárcába!
Évekig élve zsurnaliszta-körökben igazán én sem gondolok egyébre, mint a lapokra. Eleven emberekké válnak ezek szememben, s úgy érezem, mintha rajtok kívül nem lenne senki más a világon. Az emberek bizonyára csak azért születnek, hogy legyen aki elolvassa és élvezze, amit mi írunk, amit a lapok hoznak.
A múlt napokban vidékre vetődtem. Persze, hogy ott is mindig a lapok jártak eszemben. Ahol megfordultam, mindenütt megnéztem, milyen lapot járatnak. Tény is, hogy abból jobban meg lehet ismerni egy vidék műveltségét, mint a keményítő-fogyasztás mennyiségéből.
Néhol a »Budapest« jár. Szegény tatárok! Itt olyanformán szőttem a társalgást: »Látta-e már, urambátyám, a Lánchidat?« A jeles előfizető visszakérdezte: – »Láttam bizony, kedves uramöcsém, ugyan él-e még az öreg Széchenyi, aki építette? Pompás kőmíves lehetett!«
Némely familiánál a »Képes Családi Lapok« hevertek az asztalon. Itt is tudtam, hányadán vagyunk, s megvolt az a hasznom, hogy érdekes és okos embernek mutathattam magam: »Van-e már sok befőzöttje? – faggattam a kisasszonyt. – Látta-e már a kilenc mázsás sertést, amit a szomszéd városkában mutogattak? Ugye hercig volt?« A nevezett lapok olvasónője szerény igenekkel felelt, s igen jól látszottam őt mulattatni. Később pironkodva bevallá, hogy ő maga is az irodalommal foglalkozik.
– Ah! És ugyan mit szokott írni?
– A borítékra – mondá büszkén – részint kérdéseket, részint feleleteket.
No, de az együgyűség sokszor mennyei… jól áll ezeknek a kis vidéki galamboknak. Még csak le se nézi őket az ember, a világért sem.
Nehány napi kóborlás után végre elérkeztem, ahol hetekig szándékoztam megpihenni, a nagybátyámhoz, aki már nem a félintelligens osztályhoz tartozik, hanem előkelő úr, aki már követjelölt is volt, mint megyéjének egyik legintelligensebb fia. Itt már bizonyosan megtalálom a nagy magyar lapokat is s azonfelül a Neue Freie Pressét, a Pester Lloydot.
Csalódtam, egy lapja se volt Zsiga bácsinak.
– Hát semmi újságot se járat, Zsiga bácsi?
– Hogyne járatnék? Hanem most éppen elfogyott a prenumerációm, s nem volt annyi becsület a szerkesztőben, hogy hitelbe küldje – míg a városba bemegyek.
Nagyon méltatlankodó hangon mondá ezt.
– Hüm, hüm! Mit csináljunk lap nélkül? Egészen elmaradunk a világtól – mondám kedvetlenül.
– Ne búsulj, már előfizettem. Tegnap voltam bent a székvárosban, hát benéztem a sánta könyvkereskedőhöz, Spritzhez. Ott hagytam a pénzt is. Már azóta útban is lesz az újság.
– Aztán melyik lapra prenumerált?
Zsiga bácsi nagyon megütődött erre, s összeráncolva szemöldeit, csettentett a nyelvével.
– Hát tudod, öcsém, hogy én már csak amolyan mameluk ember vagyok. Hiába no, az a meggyőződésem. Az elv mindenek felett, édes öcsém. Justum et tenacem stb. Hát én bizony azt mondtam Spritznek, hogy fizessen elő a »Hon«-ra.
– Hiszen nem is egzisztál már a »Hon«!
– Majd megküldik az »Ellenőr«-t – mondá Zsiga bácsi vigasztalódva.
– Az se egzisztál már – mondám.
– Lehetetlen az, édes öcsém – mondá hanyagul. – Hát mi történt volna velük?
– Egy lap lett belőlük: a »Nemzet«…
– Mi a fránya? No lám, lám… hanem beszéljünk valami okosabbat. Tudsz-e kuglizni?
Kugliztunk reggeltől estig s minden nap előlről kezdtük.
Negyednapra végre megjött az új lap. Bizonyos lázas kíváncsisággal bontottam ki. Az »Egyetértés« volt.
Az öregre néztem, hogy mit fog mondani. Nem szólt az egy kukkot sem. Átolvastam, azután neki nyújtom, ő is elolvasta. Vártam, mit szól majd, most se szólt semmit.
S ugyanezt tette másnap, harmadnap. Végre már nem állhattam tovább, én vágtam bele.
– Hogy van megelégedve a lappal, Zsiga bácsi?
– Jól… nagyon meg vagyok elégedve.
– Pedig ugye nem ilyen lapot akart?
– Már mért ne akartam volna? – fortyant föl.
– Hát nem látja, hogy ez az »Egyetértés«?…
– Hiszen az, persze, hogy az… Nos, aztán?
– Az »Egyetértés« pedig szélsőbaloldali.
– Mindegy az nekem, édes öcsém, csak benne legyen a »búzaárak« rubrika. Aztán…
– Nos, aztán?
– Aztán, mondom, az ember megborotválkozhatik ám olyan tükörben is, édes öcsém, amelyik megfordítva mutatja az ábrázatot.
Erre azután persze hogy nem tudtam mit mondani. Sóhajtva gondoltam azonban a fővárosban hagyott újságíró cimboráimra, kik véres verejtékkel izzadnak, hogy belecsepegtessék lapjuk hasábjaiba zsenialitással, igyekezetükkel a tendenciát, mely elveiknek, programjuknak vetőmagja.
