SAULUSBÓL PAULUS
SAULUSBÓL PAULUS
A hazaszeretetről beszélek el egy történetet. Bárcsak németül írhatnám meg, hogy azok olvasnák, akiknek szól. De azért elmondom, ha magyarul is. Magyaroknál se lesz legyezgetés, hízelgés, hanem tanítás, úgy lehet.
Furcsa, hogy egy zsidó a hőse e történetnek a hazaszeretetről, mikor tulajdonképpen a zsidó inkompatibilis ez idő szerint a hazaszeretettel.
Mindegy, az én hősöm ennek dacára is meri szeretni a hazát, mégpedig éppen olyan forrón, odaadással, mint akármelyikünk, ami persze megint nagy szemtelenség tőle, mert ő zsidó.
De térjünk a dologra. Az én barátom, nevezzük Jakabnak, Magyarország fővárosában, Pesten született, ami kiválóan enyhítő körülmény arra, hogy a magyarság gyűlöletében növekedett fel, mint gyermek. A jó szív olyan, mint a jó föld; minden elvetett mag kikél benne.
Rákóczi mondta, hogy egyetlen ere sem húz a magyarokhoz, mért húzta volna hát Jakabot?
Sőt éveivel nőtt gyűlölete, idegenkedése e faj iránt, úgyhogy mikor már számbavehető ifjú lett s egy hatalmas bécsi lapnak pesti levelezője, kiönthette ott gyűlöletének egész mérgét az ország ellen.
A bécsi lap magyarellenes cikkei, melyek értelemmel s verve-vel voltak írva, nagy feltűnést csináltak mindenfelé; sok, igen sok bosszankodást keltettek a jobb hazafiak szívében s nehezítették a kiegyezést. Oh, hogy tombolt kéjittasan az én Jakabom lelke, mikor látta, hogy a fullánkot érzik, mélyen érzik, s a seb sajog.
Egyszer lapja megbízásából Deák Ferencet kellett meginterjúvolnia. Felment az »Angol királynő«-be. Deák fogadta.
Még sose látta azelőtt Deákot. Ez igénytelen egyszerű nemest, az ember szónak teljes fönségével és az öregség nimbuszával.
Mikor az öregúr megadta neki a kért felvilágosítást, csendesen kérdé:
– Ön írja azokat a cikkeket?
– Igen, én írom – mondá Jakab kihívólag.
Deák behunyta szelíd, okos szemeit, és nem látszott meg semmi bosszankodás a hangján:
– Hol született ön?
– Itt Pesten – mondá Jakab.
A nemzet bölcse összehúzta a szemöldjeit, a híres három ránc szigorú jelleget adott arcának, hangja hideg, érdes lett, amikor mondá:
– Gondolt-e ön már arra, fiatalember, hogy minden embernek kell szeretnie egy helyet… egyetlenegy helyet, valahol a világon?
Jakab úgy érezte, hogy ezek a szavak végigsüvítenek a termen, s mintha húsz csengettyű hangja lenne, zúgnak, csilingelnek a fülében, majd végigszaladnak az erein, összeszorítják a szívét, lefutnak a lábaiba és megzsibbasztják azokat.
Felelni akart valamit… ajka megnyílott, szavakat keresett, de nem talált, nem is volt hozzá ideje. Deák nagy, húsos kezével intett már neki, hogy »elmehet«.
De azért ezek a szavak is vele mentek… Mindenkinek szeretni kell egy helyet – valahol… akárhol…
Ott hangzottak ezek a fiákerek robogásában, harangok zúgásában, ha esténkint eloltotta tanulmányai végeztével a gyertyáját, ott látta felírva a sötétségben. A sötétség hatalmas szellem: odahozta neki az öregurat is karszékestől, mindenestől, az ő hangjával hallotta: »Mindenkinek egy helyet valahol…«
De azért Jakab mégis csak egyre írta a hazaellenes cikkeket a bécsi lapba. Ej, frázis, egy nagy frázis mindaz, amit az öreg beszél.
Jakab csak azért is még mérgesebb lett az ország iránt s kivitte, hogy tegyék el valami nagyobb városba, mert ő elutálta már az ittlételt egészen. Akkor lássa Magyarországot, mikor a háta közepét.
A következő két-három évet Párizsban és Londonban töltötte. A két világváros zaja elnyelte az ő gyűlöletét lassankint.
Az emberek rajzottak, jöttek, mentek az utcákon, de azok mind olyan nagyon idegenek voltak őelőtte. Hiányzott neki valami: talán az, hogy nem gyűlölte őket, nem volt rá oka.
Senki sem törődött vele. Olyan volt ő ott, mint egy homokszem, amit a szél milliárd fűszálak közé fúj.
És azok az emberek mind franciák, vagy angolok voltak s beszéltek a Rule Britanniáról, vagy a Marseillaise-ről, beszéltek múltjokról, jelenükről, jövőjükről, emlegették, hogy ez vagy az mikor és hogy történt, dicsekedtek valamijükkel, és ekkor Jakab mindig hallgatott. Némelykor közönyösen megkérdezték tőle: »És ön, uram, hova való?…« És ekkor Jakab mindig elpirult.
Hát miért is kell neki valahová valónak lenni?
Iszonyú üresség ez, megmérhetetlen hiány az, hogy őneki nincs egy szava, amivel ezt megjelölhesse. A többi szó, mintha mind kevesebb lenne ennél az egynél.
Idegennek, árvának, boldogtalannak érezte magát. Kezdte már hinni, hogy van mégis hazaszeretet, ha nincs haza!… Minden élő teremtmény tartozik valahova, valakihez, még a lelketlen állat is, csak ő áll egyedül. Mindenki gyönyörködhetik a kék égben, mert annak a folytatása hazája fölött fut, övé egy darab belőle, csak őneki nincsen abban semmi része.
Egyszer egy németalföldivel jött össze poharak között, az is azt kérdé tőle: »hova való«?
Jakab hallgatott egy darabig, s mikor az fürkészőleg végignézte, fojtott, tompa hangon tört ki belőle:
– Magyar vagyok.
S ezzel a szóval egyszerre szét volt törve a nehéz bilincs, amit a pesti lipótvárosi negyedben vertek a lelkére a rossz nevelés, a kör, amelyben forgott, és a bántalmak, amikben részesült.
Az idegen hazája felől kérdezett részleteket. Jakabnak felelnie kellett. Nem bánta már.
Szemei felcsillogtak s nyelve tüzes lett, mint az apostoloké, elkezdte lefesteni a szőke Dunát odahaza, a kanyargó Tiszát bájaival, a hullámzó Balatont, a pajkos délibábot s annyi minden édeset, elragadót, mennyit csak a magyar szerető szeme láthat meg.
…Arany van a hegyekben, méz folyik a vizekben, félistenek az emberek és tündérek az asszonyok odahaza… odahaza.
Lehajtotta fejét, szíve dobogni kezdett, a szava elakadt s zokogott, sírt hangosan, keservesen.
– …Hazamegyek… haza kell mennem… – fuldokolta görcsösen.
S azóta hazajött az én Jakabom, s egy táborban, egy célból küzdünk édes hazánkért, csakhogy ő sokkal edzettebb, sokkal lelkesebb katona nálamnál, pedig az Anjou-királyok írták alá az armálisomat.
