1. A Kesely rögeszméje
1. A Kesely rögeszméje
Az utóbbi időkben jó nevet szerzett fiatal illusztrátor-, Dörre Tivadarnak volt meg az a kívánsága, hogy ő, ki már nekem annyi palócot rajzolt ide-oda, lásson egyet egyszer elevenen is.
Elutaztunk. Mondtam neki, hogy csináljon odahaza testamentumot előbb, mert noha nem esik Palócia a világ végén, itt mégis meg fogja kóstolni azokat az utakat, amelyekről az annálékban meg van írva: hogy sarat raknak a sár fölé s nevezik egymás közt »országút«-nak.
Minthogy ez a leírás egyszersmind hasznos kalauza kíván lenni a jámbor olvasónak, kénytelen vagyok kiterjeszkedni a részletekre is. Nevezetesen elindultunk Budapestről este a bécsi hajón, mely Vácig vitt bennünket, hol szépen megháltunk a »Csillag« című vendéglőben s csodálkozva tapasztaltuk reggelre, hogy a pénzünk több egy forinttal, mint amennyivel elindultunk.
Miképp lehetséges ez, ha sem nem kártyázik, sem nem lop, sem nem talál pénzt az ember?
A pénz ezen megfiadzását talán a boldog éghajlat okozza? Oh, nem! Palócia sem tündérország ennyire! Ilyen tartomány nem fordul elő talán még a Népszínházban sem!
Nagy fejtörés után bírtuk csak megfejteni a csodát. Eszünkbe jutott ugyanis, hogy tegnap este a váci hajóállomásnál fiákerkocsist fogadtunk, akinek nem mi adtunk foglalót, hogy pontosan ott legyen reggelre, hanem ő adott nekünk egy forintnyi foglalót, hogy biztos passzagieroknak vehessen.
– Hogy hívják? – kérdé tőle az én piktorom, egészen elmélyedve vonásainak nézésében.
– Én Roth Salamon vagyok.
– Palóc ez? – szólt a piktor halkan, hozzám fordulva.
– Dehogy! Hát nem látja, hogy zsidó?
– Lehetetlen! Soha nem láttam még zsidó kocsist.
– A palócok kevély, hetyke nép; nekik derogál az, hogy pénzért szállítsanak valakit. A zsidó vagy uruk nekik, vagy – szolgájuk…
Aki ösmeri azokat a bérkocsikat, amelyek Vácról Gyarmatra szállítják az embereket, azok már régen szamárnak deklarálták azt a bölcs embert, aki először állította fel, hogy »lassan járj, tovább érsz«.
Két nyomorult gebe (ezúttal Kesely és Sármány) van befogva egy-egy özönvíz előtti batárba, melyről minden földi ékesség lekopott.
A gebék nyakán csengettyű, melynek zörgése idegessé teszi az embert és a feje is okvetetlen megfájul tőle.
– Nem lehetne levenni azt a csengettyűt, Salamon? – indítványoztam a kocsisnak.
– Nem lehet, kérem alásan, mert az nagy mulatság a lónak. Nagyon megszokják ezek a kedves állatok és szórakoznak vele így útközben. Olyan az nekik, kérem alásan, mint az abrak… mint a vászoncselédnek a muzsika.
Aminthogy igaz is. A szt.-katalini állás alatt, mikor a Kesely nyakát megrángatta Salamon, leesett a csengettyűszíjról a csatt, minélfogva nem lehetett többé felcsatolni. A Kesely megindult, de nagy zavarba hozta a csengettyűhang hiánya s minden tíz lépésnyire megkötötte magát, hogy ő a herkópáternek sem megy így gyalog. Salamon végre is kénytelen volt madzaggal kötni oda a bűvös kolompot.
– De iszen – mondá – nagy esze van ennek a lónak. Higgye meg, teens uram, az embert sokkal könnyebb rászedni.
S miért ne hittem volna, ha ő mondta?
