5. Nás Gyurko
5. Nás Gyurko
A lankás oldalon egyszerre leugráltak a hintóról s mint valami szárnyas madarak szétrebbentek s egyenesen a nyárfa alá, hol egy kis halom domborodik.
– Nás Gyurko! – kiáltották. – A mi Gyurikánk!
Hiába híttuk vissza, hogy lerajzoljuk. Kivált a Hankát, kinek szép szláv típusú arca nagyon beillett volna terveimbe. Lengyel hercegnővé akartam őt tenni s férjhez adni egy görög királyhoz – a jövő beszélyemben. Kis ostoba! Elrontotta a szerencséjét.
Megállítottam kocsinkat, s megnéztük magunk is a halmot, mely alatt egy tót, egy földijük alussza örök álmát; sőt le is rajzoltuk a csinos helyet a kőbe karcolt felirattal egyetemben.
Itt nyugszik az Úrban Sztuhár György nevű tót.
Meghalt minálunk, mivel hogy Liptószentmiklóson született.
Ezen kövecskét emeltük az arató-részéből ami maradt.
Anno 1873.
Meghalt minálunk, mivel hogy Liptószentmiklóson született.
Ezen kövecskét emeltük az arató-részéből ami maradt.
Anno 1873.
Micsoda bolond beszéd ez? – elmélkedém magamban. – Itt halt meg mert Szentmiklóson született!
De mindjárt gondoltam, hogy a palóc észjárás nem logikátlan egészen. Kell, hogy valami nyitja legyen.
Ki is sült aztán, hogy a dolog abból áll, miszerint Sztuhár György azokon a napokon halt meg 1873-ban, midőn szülővárosában a kolera dúlt. Ennek a nevezetes ténynek akart adni kifejezést a feliratkészítő. Mert persze, ha valahol Rimabrézón talál születni a boldogtalan, még mai napig is gabonát csépelne a palóc szérűkön…
A nagy kocsi is odaért lassankint a karavánnal együtt. Mindnyájan lekászálódtak s körülállták a szentmiklósi ember sírját.
Az asszonyok letérdeltek. Egy töpörödött anyóka füvet szakított le róla és a kebelére eresztette.
– Elviszem a húgodnak, Gyurka fiam – mondá s a lecsúszott apró köveket visszaillesztgette a dombhoz.
– Derék ember volt! – szólt a szekeres megigazítva fésűjét hátul. – Én hoztam ide. Bizisten, inkább ingyen vittem volna haza, mintsem örökre itt maradjon.
– Hoj, hoj! De híres verekedő volt – sóhajtott fel egy termetes tót, nagy kalapját meglóbázva maga körül, hogy a döngő méheket elkergesse. – Egyszer úgy földhöz ütött, hogy alig bírtam feltápászkodni.
– De a halál mégis erősebb vala nálánál. Hja, hja…
Egy fiatalabb asszony egészen nekiérzékenyült s elkezdett zokogni:
– Látod, látod, minek jöttél ide, idegen pogányországba? Országút mellé kitettek, temetőbe be nem vettek. Otthon megélhettél volna holtig! A Csepcsan Matyej félölet szántott el tavaly a földedből… a Csepcsan Matyej, hiszen jól ösmerted… A feleséged is veri a nagyobbik gyereket, a tetőled valót…
S aztán rendre elpanaszolják neki, mi minden történt azóta otthon… mi minden.
Anka a szoknya-galandból leszakít egy darabot s odaakasztja a kőre, a szép Hanka előkeresi a nagy kocsiban a butykost, amelyben az útravaló ivóvízük van s végigönti vele a horpadozó dombot.
A barna palócföld szomjasan megissza, ami a repedéseken át be nem folyik hozzá s a haragos füvek elkezdenek a szegény tót sírján vidáman mosolyogni.
A tót kocsi pedig gurul lassankint odább-odább, a híres Mikulás felé – hol a Csepcsan Mátyás egy félölet szántott el ennek a szegény néhai Gyurónak a földjéből.
Hogy milyen gazember, mégis csak szörnyűség!
