A T. HÁZBÓL [máj. 11.]
A T. HÁZBÓL [máj. 11.]
Ez egyszer a hölgykarzatról
[máj. 11.]
Ma két részre lehetne osztani a képviselőket: absentes et clamantes.
A clamantesekről egy félév óta írok már mindennap, ma végre már az absenteseknek szentelem időmet, gondolám, mivelhogy ők jobban is érdemlik meg, levén számra nézve sokkal többen, összesen 274 távollevő képviselő. Szép népes Házat lehetne velök tartani!
Már éppen mérgesen be is mártom tintába a tollamat, mikor egyszerre kapok gyöngéd női kézből egy karcolatot, melynek az a címe: »A t. Ház hölgykarzatáról«.
Ez éppen jól jött. Minek koptassam én a saját eszemet, ha sokkal kellemesebb csevegőnek adhatom át a szót. Önöknek is jobb, nyájas olvasóim, nekem is kényelmesebb.
Íme a gyöngéd ujjacskák karcolása:
T. Scarron úr! Ön legalább is nagyon különös ember! Honnan írja ön ezt a t. Házat? Hiszen én sohasem látom sima fejét abban a ketrecben, ahonnan minden olyan rózsaszínű.
Vagy úgy, odakünn őgyelgünk ugye a folyosón? Vagy a büfében szürcsöljük be a humort? Az országos gondok és ügyek azon az üvegen át nézve válnak oly tréfásakká, melyet nem az orrukon viselnek önök, hanem melyet a szájukhoz emelnek.
Tudja-e, hogy ön nagyon is veszedelmes? (Oh, kérem.) Ön egy kis szúhoz hasonlít, mely a nagy fába beveszi magát, s elkezdi őrölni.
Mióta az ön »tisztelt Ház«-át olvasom, azóta lett előttem a Ház nem »tisztelt«, de még csak nem is Ház, hanem csak egy nagy bazár, hol mindenki a szellemi portékáját árulja. Az »Olcsó Jánosok« egész sora kavarog előttem.
Ön tönkre tette az illúzióimat. Meg vagyok zavarodva. Vagy ön fog fel mindent ferdén, vagy én.
Oh, istenem, istenem, mikor azelőtt hallottam mennydörögni a nagy bajuszú székelyt, s láttam kigyúlni szemeiben, arcán a hazafias tüzet, mit tudhattam én azt, hogy talán egy-két kupica szilvóriumot hajtott fel öt perccel előbb, s az adja szavainak a zománcot?
Minek is írta meg, hogy Hébék vannak a büfében? Lássa, mi itt a hölgykarzaton arról semmit sem tudtunk.
És ha azt a sok rejtelmeset olvasom, amit megír, mindig eszembe jut arról, hogy hát még az, amit már meg nem ír. (De hát az, amit meg sem írhatok.)
Ön felébresztette kíváncsiságomat, uram, de tönkretette illúzióimat is egyszersmind.
Mert tudja meg, uram, hogy én anya vagyok. (Jaj, most meg már kegyed teszi tönkre az én illúziómat.) Két eladó lányom van, mind a kettőt képviselőnek szántam.
Most már vége van.
Ön annyira kicsinyekké nyomta le az embereket, hogy most már államtitkáron alul szóba sem állhatunk.
Ha jó kabátot látok a Házban, elmosolyodom, mert ön kigúnyolta a jó kabátokat; ha kopasz fejet látok, nevetésre fakadok, mert ön nevetségessé tette a kopasz fejeket. Megszólta a festett hajakat is. És fintorokat vágott a zománcos ifjonti fürtökre. De hát milyen fej kell akkor önnek? (A fejetlenség, asszonyom. – Nekem az a legjobb téma.)
S aztán mennyire részrehajló ön! Mennyire elfogult. Nekem van egy cousinom! Azt ön sohase említette. Pedig ott ül a jobboldalon és három tantárgyból volt eminens harmad éve, s ön mégsem foglalkozik vele.
De ahelyett örökké hallanunk kell valamit Horváth Gyuláról, különben kedves ember, nem haragszom rá, hanem annál inkább a másik főalakjára, Komjáthy Bélára.
Határozottan kiállhatatlan ember, s én úgy érzem mindig, hogy hiányzik valamije. Egy hegedű a hóna alól. (Hátha elsülne!)
Nos és aztán mért nem írja ön meg a Kemény Gábor kalandjait? Mert van ám bőven. Mért szereti annyira Hoitsyt és Prónayt?
Hát szegény Csejtheyre, a mi képviselőnkre sohase gondol? Pedig az mindig ott ül. (Csakhogy nagyon láthatlan színben.) És higgye el, van ott ész is szépen, határozottan iparkodó ember. (Ej, én csak egy i p a r k o d ó embert ösmerek a Házban – Zichy Jenőt.)
Jöjjön fel egyszer, uram, a hölgykarzatra. Innen nézzen ön le, innen minden más stb, stb…
*
F e 1 e 1 e t: Nem közlöm egész végig a kedves karcolást, melynek éle e rovat ellen irányul bizonyos szeretetre méltó naivsággal.
Bárcsak így szidnának teljes életemben!
Hanem egy dolog van, amire már egyszer szeretnék megfelelni, mert csakugyan nemrég a szemembe is mondta egy képviselő, hogy az ilyen dolgok ölik a Ház tekintélyét, mint az én szegény jámbor irkafirkáim.
Hát erre nézve van P. Szathmáry Károlynak egy esete (amit még eddig meg nem írt történeti regénynek).
Valami felvidéki faluban nyalka honvéd huszárok szálltak meg, s azok között volt egy nagy tehetségű piktor (most már abból is zsandár lesz).
A piktor, minthogy több hónapig szállásoltak ott, szentképeket festett az odavaló templomba, mert a falunak igen csúnya népe volt, s az öregek ezt annak tulajdonították, hogy az asszonyok az eddigi rút képeket csodálták meg a templomban.
Gyönyörűek voltak az új képek, angyali arcok, madonna fejecskék, a női és férfi szépség mintaképei. No, ezeket már bátran nézhetik az asszonyok.
S valóban meglett a várt eredmény, csupa kedves arcú gyermekek születtek a következő évben…
– Megszépül a falunk! Íme mit érnek a jó képek – mondogatták örömmel az emberek.
Hanem talán volt olyan is, aki gondolta:
– Megszépül a falunk. Íme mit érnek a szép huszárok!
…Morál ebből, mélyen tisztelt gáncsolóim, hogyha egyre csúnyul a falu, talán azt sem a mi rútító karcképeink okozzák, hanem ők, maguk a huszárok.
