I. A pólusok
I. A pólusok
[máj. 26.]
Ott volt a folyosón Tallián Béla, a derék fiatal torontáli alispán. Vidám-mosolygó arccal pattogott ott:
– Ejnye, ki ösmeri azt a László Mihályt? Hogy néz ki? Csak én azt a kezembe kaphatnám! Hát hogy meri az azt mondani, hogy a csángóknak jó dolguk van?
Kevés vártatva kocog be a kapun búsan László Mihály is. A csángó nép összes bánata visszatükröződik a szelíd kék szemeiből.
– No, Miska, itt van Tallián Béla.
– Bár csak itt lenne. Hadd néznék a szeme közé. Hogy meri az azt mondani, hogy a csángóknak rossz dolguk van?
De már azt a jó tréfát el nem engedheti magának Rónay János, hogy össze ne hozza őket, s be ne mutassa mind a kettőt egymásnak.
– A pólusok! A pólusok! – zsivajognak a képviselők, s egy egész csoport gyűlik körülöttük, hogy miképpen eszik meg most ezek egymást? Hogy éheznek-e hát a csángók vagy jól vannak-e lakva?
A víg és a bús ember mindjárt a témájukon kezdik.
Csak az a csodálatos, hogy a víg ember beszél szomorú dolgokat, s a szomorú ember víg dolgokat.
– Uram, higgye meg, töltöttkáposztát ettek a csángók, mikor én ott voltam – hajtja László Mihály.
– Lehetetlen az, uram, mikor én láttam őket – vág közbe Tallián Béla –, sárgarépát ebédeltek. Fi donc! Az egy rettenetes étel, uram!
László Mihály: Egy csángó, kérem, roastbeef-ot evett á 1'anglais, mikor én láttam... Mind roastbeef-ot reggeliznek.
Tallián Béla: Hiába licitál ön, uram! Mert tanúim vannak, akik négynapos kenyeret láttak egy csángó leányka kezében.
László Mihály: Önök tévedésben vannak. Nagy Gyuri éppen akkor hozatott nekik negyven mázsa mazsolaszőlőt. Micsoda élet az ott! Micsoda levegő! Egy paradicsom!
Tallián Béla: Honnan tudja ön azt, uram, hogy a paradicsom egy mocsár? Egyébiránt annyit mondhatok önnek, hogy egy eleven csángót felbontattam a kerületi orvosommal, s az egy követ talált a gyomrában.
Úgy-úgy, uram, követ esznek a szegény csángók.
László Mihály: Szavamra mondom önnek, olyan koszttal élnek, hogy kezdem őket komolyan félteni a gyomorhuruttól.
…Tíz órakor kezdték ezt a diskurzust. Kettőkor ismét bementem a Házba. Még akkor is ezt a kérdést hányták-vetették.
Csakhogy már akkor egy-egy sült ökröt evett reggelire a csángók az a része, amelyik nem haldoklik az éhségtől.
