A T. HÁZBÓL [nov. 18.]
A T. HÁZBÓL [nov. 18.]
Valahányszor nagyobb szünet után újra megnyílik az országgyűlés, nagyszámú nép ácsorog a Sándor utcán, mely tanúja akar lenni, hogy csakugyan megnyílik-e. Ez érdekes alakok, akik ott gubbaszkodnak, s egymást lökdösve kérdik: »Ki volt ez?« amint egy-egy új honatya jön, kíváncsiságtól villogó szemekkel, lelkesült arccal és reménykedő sóhajjal nézegetik azt a hétköznapi látványt, amint a rendek gyülekeznek.
Az utca politikusai ezek, kik az összejövő országgyűléstől mindig valami jót várnak, ami őrájuk is ki fog hatni. Mindig csalódnak, de azért megcsontosodott következetességgel előkerülnek odúikból és pincelakásaikból minden alkalommal, és újra hisznek, újra reménykednek…
Leginkább részeges kovácsok, üzletükben megbukott csizmadiák azok, akiknek az utolsó kártyájuk a politika.
Még látni közöttük gyakorta egy-egy kéksapkát vékony aranyzsinórral, kávészín blúzt piros paszománttal. Néhány lengedező ősz hajszál látszik ki a sipka alul. Ezek a menedékházi honvédek.
Ők is eljönnek, s odatámaszkodnak a múzeumkerítéshez. Az a utolsó támasztékuk. S áhítattal nézik, amint kiszállnak a nagy emberek, a haza idealizált nagyjai a fiákerokból, vagy amint gyalog mennek ropogós cipőikben, vaskos vidékies csizmáikban a lépcsőkön, otthoniasan, fesztelenül, meg sem biccentve fejüket a bundás kapus hajlongására.
A szegény aggok még hiszik, hogy őnekik közük van ezekhez a nagy urakhoz! Hanem azok a nagy urak nem tudnak már őróluk semmit!
Az utca politikus fantasztáinak még van hatalmas országgyűlésük. Ők még bíznak abban, hogy hátha a következő pillanatban valami rendkívüli történik; hátha kiáll Tisza Kálmán a fórumra és azt mondja: »Eddig és ne tovább. Eddig a gazdagok uralkodtak, most már uralkodjanak a szegények!« Hát ugyan miért is ne mondhatná azt Tisza Kálmán, ha egyszer megharagszik? Pedig mondaná is, hacsak egy félóráig gondolkozna úgy, amint azok, akik ott künn a kapussal néznek farkasszemet… De történhetik egyéb is. Ezer meg ezer eshetőség van. Teszem azt Istóczy… Vagy ki tudja? Az ő képzelődésük gazdag szálakat ereget egy új, érdekesebb magyar történelemhez.
Hanem a mi várakozásaink meg vannak csappanva. Mi tudjuk, mi fűti azt a nagy gépet, amelyről ők azt hiszik, magától művel csodákat, mi előre látjuk, mennyi fűtőszént tesznek bele egy napra vagy egy hétre, hát azt is tudjuk, mekkora lökerőt lesz képes kifejteni.
Sovány üléske volt. A képviselőknek is csak a fele jött össze. A delegátusok nagyobbára berukkoltak vidáman, megkövéredve (nem csoda, annyi tömérdek jó ebédtől), de élményeiket nem volt idejük elbeszélni a folyosókon, mert az egész ülés csak egy lélegzetvétel volt.
A hölgykarzat azonban meglehetősen megtelt. Nem lehet tudni miféle álhír csalogatta be. Hanem az egész nem tartott egy negyed óráig. Ezért ugyan nem volt érdemes toalettet csinálni!…
A hölgyekről jut eszembe, hogy Rohonczy Gida is bent volt, ma is figyelő állásban ült meg a szélsőbalon. (Nyilván valami új Várady Gáborra várakozott.)
A delegátusok még mindig összetartottak, a közös élmények, az édes apró titkok, melyek a nagy világvárosban estek, úgyszólva egy családdá körítették őket, s még ma is volt sok mondanivalójuk, ha egyéb nem, legalább az:
– Aztán a feleségem előtt csitt!
Sok rendkívüli történet, de a legszomorúbb a szegény derék Missics Jánossal, akiről azt híresztelik, hogy már a delegációba is betegen ment fel, s hogy már ott félrebeszélt. De hogy ott, asszongya, nem lehetett észrevenni. A delegációban nem tűnik fel az ilyesmi.
A privát beszélgetések tárgyát különben a polgári házasságról szóló törvény képezte. Megint egy kérdés, amelyhez mindenki ért, s melyben tökéletes zavar uralkodik. Reakcionárusok, liberálisok ökölre szorított kézzel várják a hétfői napot.
A kormányról különféle híreket kolportálnak. A papok elkeseredetten mondják:
– Tisza belement! Fél a zsidóktól.
A házasság hívei dühösen suttogják:
– Tisza nem akarja komolyan. Fél a papoktól.
A mamelukok esküsznek rá, hogy Tisza komolyan akarja, de ha pártkérdéssé lenne, könnyen szétrobbanthatná a pártját. Nitroglicerin van abban a kérdésben. – Tisza fél a memelukoktól.
Egy kérdés a parlamentben, amelynek tárgya az asszony, a feleség. Az ördögbe is, ilyen csak nagy ritkán esik. A lutheránusok, akik szeretik föltételezni a görbe utat, azzal vigasztalják magukat:
– Ha keresztülmegy is a javaslat itt minálunk, majd megbukik odaát: van esze Tiszának, be nem hívja a főispánokat. Jobb is, ha a főrendekre száll az ódium. Azok már úgyse veszíthetnek a renoméjokból. De tán a főispánokkal se mehetne ott keresztül a javaslat. Azért sem forszírozhatja Tisza nagyon. Fél a főrendektől!
Mindenki azt süti ki, hogy Tisza fél ettől vagy attól, csak a hitetlen kálvinisták riadnak össze, és azt mondják, hogy ők félnek Tiszától (alighanem őnekik van igazságuk), hát azért ahogy lesz, úgy lesz, tartsunk össze atyafiak!…
Ilyen bárányfelhők alatt indul meg a hétfői vita…
Amit ma beszél Eötvös Károly (Pour sa refaire virginité – mondja Tisza, amint jóízű magyaros szavai gömbölyűn hömpölyögni kezdenek), kit érdekelne az, hisz csak az adórul beszél: az pedig unalmas téma; mert akárhogy módosítják azt odafenn, csak szomorú kellemetlen dolog lesz az idelenn. Az adót nem lehet kellemessé tenni!
Eötvös az osztályokhoz akarja utasíttatni az adómódosító javaslatot, de Tisza nem engedi: tanulja meg minden képviselő külön-külön.
E kis duett volt a mai ülés összes története, de ez se birta lekötni a figyelmet, annyira sem, mint a Jókai új parókája.
A nagy író feje megőszült a bécsi koszorútól.
Dús ősz paróka köríti eres domború homlokát, mely egész ellentétben áll még nemcsak eleven kedélyével, de ruganyos fiatalos testtartásával és járásával is.
Azért is ment csak tréfa számba, mikor ma így sóhajtott fel:
– Hej, mikor én még szőke parókát viseltem!…
