A T. HÁZBÓL [okt. 4.]
A T. HÁZBÓL [okt. 4.]
Ma reggel igen korán ébredt fel a Múzeumban Pulszky papa. Még halotti csend volt a nagy téres folyosókon, csak messziről hallatszott a Herman viperájának sziszegése.
De Pulszky papának dolga volt, azért kelt korán, s mihelyt kikrákogta magát, a reggeli után mindjárt felkereste Szilágyi Dezsőt.
– Dezső! – kiáltá még az ajtóban. – Ma beszélned kell.
– Hol?
– A »Ház«-ban.
– Miért kellene nekem beszélnem. Tudtommal Tisza beszél ma.
– Éppen azért. Vagy neked, vagy Gusztinak okvetlenül szólnotok kell.
– Nem értem.
– Mindjárt elmondom. Floquet francia képviselőnek megígértem, hogy elviszem nejével együtt a karzatra. Természetesen egy szót sem tud magyarul…
– Akkor hát beszéljen Guszti.
– Vagy Guszti, vagy te, nekem mindegy, mert csakis a külső benyomásról, a parlamenti alakokról van szó.
– Jól van, beszélek hát én…
– Helyes. Nem szeretném, tudod, ha egy magyar parlamenti tag formátumát Tiszában képzelné… vagy Guszti, vagy te.
– Így kívánja ezt a daliás magyar nemzet jó híre.
– S teringette! Madame is látni fogja.
Madame igen csinos még. Életkora kedves a Balzac úr ízlésének. Fekete szemei elevenek. Olajszínű arca üde és kedves. Különben maga Floquet is szép fej. Vagy hogy csak annak látszik. Mert Csatáry Grósz fejének szomszédságában minden fej gyönyörűséges.
Ott ültek a közép karzaton. Az öreg Pulszky informálta a képviselőt, Csatáry Grósz informálta a madame-ot. Madame unatkozott.
Pedig megérdemelte volna, hogy ne unatkozzék, mert az egy egész utazás volt, míg helyükre juthattak.
Mikor az érdekes vendégek odaérkeztek a képviselőház elé, tele volt hullámzó néptömeggel az utca.
Tarkábbnál tarkább alakok kapaszkodtak a Múzeum vasrácsaiba, akik már nem fértek az utcára. Leginkább az alsó osztályok torzonborz típusai voltak ezek.
Egy munkás egy forintost lobogtatott a kezeiben.
– Eresszenek be! Be akarok menni!
De a szolgák nem hajtottak az egy forintosra.
– Nincs jegy! – mondotta némelyik csüggedten. – A szegény embert nem eresztik be!
A szolgák már alig bírták visszatartani a tömeget. Hiába volt minden figyelmeztetés, hogy a karzatra már nem fér senki. A karzati ajtókat formálisan ostromolni kezdték.
– Hallani akarjuk a zsidóheccet! Be akarunk menni! Éljen Istóczy!
A feleselésekből lassankint zsibongás lett, a zsibongásból lárma, taszigálás.
E pillanatban robogott elé a miniszterelnök kocsija.
– Éljen Tisza Kálmán! Keresztények, éltessétek a miniszterelnököt!
Éltették is harsányan.
A miniszterelnök félénken surrant be a kapun. Nincs hozzászokva az ilyenekhez.
A sors úgy akarta, hogy utána meg egy zsidó képviselő érjen oda.
– Abcug! Le vele! Ez elől csukjátok be a kapukat!
A képviselő közönyösen nézett végig a tömegen. Fel sem tűnt neki az inzultálás, mert ő meg hozzá van szokva.
A kis zenebona olyan erős felleget öltött apródonkint, hogy végre is beszaladtak a csibukozó visontai Kovách Lászlóhoz:
– Nagyságos uram! Lázadás van!
– Hol? Zágrábban?
– Nem. Itt a kapu előtt!
– Bánom is én! Én csak háznagy vagyok, nem pedig házon kívüli nagy.
– Hát mit csináljunk?
– Ha azt akarják, hogy én csendesítsem le, eresszék be őket ide lázongani a folyosóra: itt már az én hatásköröm a csillapítás!
Végre ahhoz a rendszabályhoz nyúltak, hogy rendőrök segélyével bezáratták nagy nehezen a karzatra vezető kapukat, eltaszigálván onnan a kíváncsiakat.
Egy szurtos ököl felemelkedett, s odacsapta a manupropriáját az ajtóhoz.
Ekkor jöttek Floquet-ék Pulszkyval.
– Itt forrongás van! – mondá Floquet. – Itt valami történik. A nép követel valamit.
– Nem hiszem – szólt az öreg Pulszky –, a mi népünk nem követelő csak kíváncsi. Bizonyosan valami érdekes dolog van az interpellációs könyvben.
S valóban ez az oka a népcsődületnek, melynek olyan fenyegető alakja volt a látszat szerint. Hirdették, hogy Ónody interpellálni fog a zsidó ügyben.
– Menjenek haza békességgel! Nem látják, hogy illetlen dolog rendetlenséget csinálni, mikor idegen vendégeink vannak.
Erre csakugyan oszladozni kezdett a tömeg, s a vendégek eljuthattak helyeikre. Rögtön egy egész kis francia kolónia képződött körülöttük.
Egy ideig idegenül nézte Floquet a Házat, míg Tisza beszélt, a nagy csend s a csak néha felmorajló »helyes« nem tett szórakoztató hatást, de mikor a Madarász szavainál felviharzott kétszer háromszor is az ellentmondások zűrzavara, Floquet szemei ragyogni kezdtek… Azt hitte, hogy otthon van.
Képviselők egyébként nagy számmal jelentek meg, a karzatok tömve voltak: ma a szépnem is megjelent. A főrendiek karzatán ismét ott ült Haynald, néhány főispán és a magas klérus több tagja.
Mindenki csalódva ment haza, mert megint rövid ülés volt.
Pedig a publikum ritkán éhezett még úgy a képviselői elokvenciákra. Mikor Tisza beszéde elhangzott, mely körülbelül inkább idézett elő megnyugtató hatást, mint tetszést, mert frázisok nélkül való volt, világos és átlátszó, egymást nógatták a képviselők:
– No, beszélj már valamit!
– Én csak »közbeszólásokra« vagyok elkészülve – felelte a habarékpárton egyik.
Azután sorba fölemelkedtek a »szombatosok«, ti. akik a horvát kérdés tárgyalását nem holnap, hanem szombaton akarják.
Szilágyi a habarékpártról elegáns gesztusaival Floquetnek beszélt: az ő ideája volt a szombat.
Erre a szélsőbaloldalról is felkelt Mocsáry Lajos: ő is a szombat mellett van.
S így ebből tudtuk meg nagy idő után, kik a pártoknak a vezérei.
