A KÖLTSÉGVETÉSI VITA
A KÖLTSÉGVETÉSI VITA
– Ha az isten akarja, a kapanyél is elsül.
Az a csoda is megeshetett hát, hogy a költségvetésről szóló javaslat népes Ház előtt tárgyaltatott, s igen érdekes vitát provokált.
A karzaton ott ült egy hajdani szép asszony, aki már több év óta nem jelent meg a képviselői gukkerek színe elé.
A folyosón a következő adomát beszélték róla. Hogy mikor még eljárt az ülésekre – mindennapos levén ott –, elnevezték »Hungáriá«-nak.
Ma hát így szóltak az egyik miniszterhez:
– Nézd, kegyelmes uram, itt van a szép »Hungária« is!
– Látom – mond a miniszter. – Hungária? Hiszen az az, de a tatárjárás után.
Vagy megesett, vagy meg nem esett ez a kis bonmot, de annyi bizonyos, odalenn a tanácsteremben is egy kis tatár invázió volt Tisza ellen a habaréki padokról, s Hungária (ez a másik, ez az örökké viruló, örökké szép) is szenvedett annyit, hogy Apponyi gróf (aki pedig meggondolva szokott beszélni) azt mondotta, hogy Horvátország politikai súlya is nagyobb ma az övénél.
De már erre elpirult Bedekovics a székében, s ez volt az első színvallása életében.
Különben hogy megtartsuk a sorrendet, Horánszky volt az első szónok, ki egészen úgy beszélt, mintha Apponyi már előtte beszélt volna, pedig Apponyi utána beszélt. Mindenik beszéd eredetibb lett volna a másik nélkül, de természetesen magasan kiemelkedik az Apponyi gróf beszéde.
Apponyi különben sem szólal fel soha, ha nincsenek eszméi. Mindig tartalmas, magvas, átgondolt és komponált orációkat mond. Talán nem oly debatter, mint Tisza, nem is olyan rokonszenves politikai egyéniség (soha nem is lesz, mert eszméinek, gondolkozásmódjának talaja nem magyar), de mint szónoknak hasonlíthatatlanul több fényes tulajdonsága van emennél. Az öblös hang, mely végig cseng-bong a teremben, s mely minden modulációra alkalmas (nem úgy, mint a Tiszáé, kinek csak egy tónusa van), azonfelül melegség van a beszédeiben, és ami talán a legritkább dolog ma a mi parlamentünkben, van bennök szín. A nyugalom, mellyel beszél, a hangsúlyozás művészete, becsületére válnék egy Canningnek is. Hatalmas éljen hangzott fel s gratuláló kézszorítások.
– Te Pitt! Te Fox, te Sheridan!
Tisza izgatott volt a beszéd után. (Jobb szereti ő Szilágyi Dezsőt.) (Szilágyi Dezső is jobb szereti magamagát.)
Majdnem ingerülten riposztírozott Apponyinak, de nem oly szerencsésen, mint Szilágyinak szokott. Tisza arca ilyenkor vészjóslóvá válik, fejét hátrább veti, s ősz haja hátul a vállára ér.
Éppen mert ingerült volt, azért nem sikerült Apponyit lepogonyítani, pedig a réseket rögtön megtalálta a miniszterelnök, s oda is ütött, de nem elég találóan. (Nagyon el vagyunk már kényeztetve, tisztelt miniszterelnök úr.)
– Köszönöm Apponyinak, hogy nem bízik bennem – végzé kálvinista diákféle észjárással.
A jövendő kor hogy fogja törni ezen a fejét, hogy ugyan mi köszönni való van abban, ha az emberben valaki nem bízik.
Hanem az is jó volt, mikor eldicsekedett vele:
– De a zsandárokat… a zsandárokat mégiscsak én csináltam.
Tisza után a részletes vita következett, s Somssich kezdett szólani »mély figyelem« közt.
Tisza azonban jónak látta e pillanatban távozni a teremből, s valóban ilyenkor látszik meg mekkora nagy hatalom a mi urunk.
Ahogy felkelt, mindenki felkelt, ahogy diskurálni kezdett kifelé indulóban, mindenki diskurálni kezdett, s vége lett a nagy figyelemnek és a Somssich orációjának.
Hiába no! Minden, még az ellenzéki beszédek sikere is az ő szemöldök-rángásától függ.
