AZ ÉREM KÉT OLDALA
AZ ÉREM KÉT OLDALA
Makó város gyászban van, Széll György nagy pácba jutott. A világosságnak azt a mécsesét, melyet tegnapi előadásával gyújtott a ceglédi esetre, ma eloltották Hoitsy, Prónay, Herman, Hegedüs.
Előlépkedtek egymás után sorba mind a négyen, s kijelentették, hogy Széll György valótlanságokat beszélt tegnap.
Én összes bűnét az elhallgatásban hittem. Az lesz az igaz, gondoltam, amit elhallgat, de arra nem gondoltam, hogy az nem igaz, amit elmond.
Íme egy új fordulat megint!
Kisült, hogy Széll volt a farkas; ő mondta, hogy »ti zavartátok a vizet«.
Ma aztán előjöttek a bárányok, és leleplezték a farkast, hogy ő zavarta a vizet.
Hja, valaha nagyobb szónok volt Széll György!
A szájhagyomány megőrizte a következő toasztját, melyet otthon egy keresztelőn tartott volna állítólag.
»A makói anyaszentegyház szent lelkének rejtekébe felvétetve, szorgalmatos kegyességünknél fogva, ösztönöztetni kívánván, éljenek mind közönségesen.«
Az ilyes a legjobb stílus a világon! Nem érti senki, de mert nem érti, nem is cáfolja senki, hanem tetszik a népnek, mint olyas valami, ami felülmúlja értelmét.
Elhangozván a méla ünnepies csendben a négy cáfolat, mindenki Széll Györgyre szegezte szemét, mintha mondanák:
Állj elő vén Márkus.
Vedd le a fejedet.
Vedd le a fejedet.
De a vén Márkus nem állott elő, zordon hallgatagságba burkolózék. S ezzel a »kínos ügy« eltétetett a jövő hétre.
*
A sors egyébiránt azt akarta, hogy míg az ülés elejét egy olyan »kínos ügy« foglalkoztatta, melyben a nép veri be a hatalmasok fejét, az ülés végére meg olyan »kínos ügy« jusson, ahol a hatalmasok verik be a nép fejét. Mert hiába a különféleség gyönyörködtet.
Az Cegléd, emez meg Hont.
Az ördög legyen a ceglédi polgárok fölött polgármester, de ha még ezt is keresztülélte, akkor menjen utolsó fokozatul Hontba, Majthényi alatt a polgárnak.
A ragyogó homlokok a habarékon jelezték, hogy valami mennykövük van készen.
Mindenki egy könyv után tudakozódott, de nem a könyvtárnoknál (az akár hetekig ki se nyissa a szekrényeit), de a Ház asztalán az interpellációs könyv után. Ez az egyetlen könyv Magyarországon, mely némi sikereket mutat fel.
A könyvben Horánszky interpellációja volt jelezve.
Nagy érdeklődéssel várta mindenki.
Senki sem hallgatta a Tisza és mellékfolyóinak szabályozásáról a vitát. Pedig volt egy nagyobb szabású beszéd is, a Horváth Gyuláé.
Horváth Gyulát a folyosó és klub tette kedvelt emberré, szellemes észrevételei tetszenek a könnyebb vérűeknek, higgadtsága, éles ítélőtehetsége imponál a komolyabbaknak; a víz aztán naggyá is tette, s ezért ő specialitás, mert más embereknek a bor az emeltyűjök.
Mindene van már, népszerű még az ellenzék előtt is, a kormánypártban pedig jóformán a vezérek közé küzdte fel magát, hanem benn a teremben vége van, amint egyszer odalép, ott már leveri még Móricz Pál is.
S íme egyszer nekirugaszkodik, kivág egy olyan beszédet, amely dicsőségére válnék Neptunnak, a vizek urának is, s ekkor éppen körül van öntve az egész téma elöl-hátul egy-egy olyan eset által, mely minden figyelmet abszorbeál.
A vízi vitát senki sem hallgatta.
Alig várták az ülés végét, melyet szándékosan halasztottak a kormánypártiak. Mert az éhes emberekről ki van mondva, hogy azok hamarabb csinálnak forradalmat, hanem az éhes képviselőkre az ellenkező áll: azok hamarabb csinálnak békét.
Jól előrehaladt az idő, midőn végre felállt Horánszky, a vicevezér a habarékon.
Elkeseredett hangon mondta el a Majthényi visszaéléseit, amit a választásoknál tesz, hogy járnak faluról falura a tisztviselők korteskedni, hat postahivatalnokot hogy eleresztettek, mert más párthoz tartoznak, a korteskedések ott folynak a megyeházban páratlan presszióval, s ezalatt az egész megyében szünetel a közigazgatás.
Egy községben Fábián Gyula tisztviselő tizennégy forintot hagyott a bírónak, hogy azon mulassanak, s persze szavazzanak a kormánypártra.
– Oh, oh! – sóhajt fel önkéntelenül hangosan Prileszky, mert eszébe jutott, hogy ő sokkal többet szokott adni ilyenkor.
A jobboldalról zajos ellentmondásokkal fárasztották a szónokot.
Hanem még hátra volt a tromf. A corpus delicti.
Horánszky egy levélborítékot vett kezébe, s átnyújtotta a teremtisztnek, hogy tegye le a Ház asztalára.
A borítékban benne volt az a tizennégy forint.
Megdöbbenve nézett mindenki a Ház asztala felé. Soha még nem feküdt azon oly piszkos tárgy.
Az elnök borzadva visszarázkódott.
– Hát mit csináljak én ezzel a pénzzel? – mondá…
Egy kortes a karzaton dühösen rázta nagy fejét:
– Szégyen, gyalázat! Ily olcsón venni falut!
– Szegény Majthényi – mondá a szélsőbal humoristája, Németh Albert –, ha tudta volna, hogy ide kerül az összeg, bizonyosan többet adott volna nekik… Igen ám? – tűnődék aztán magában –, csakhogy akkor ide nem kerül…
Tiszát meglepte a Horánszky felszólalása, és megzavarta, mert ő több és alaposabb vádakat várt Majthényi ellen.
Hiszen ezek csak morzsák az ő despotizmusából!
Az elnökminiszter beszédjéről megengedem, hogy a viszonyok közt elég okos volt, de az bizonyos, hogy rokonszenvet nem költött. Pedig Tisza replikáinak az a virtusa, hogy nemcsak jók, hanem a hallgatót az ő részére terelik.
Az ellenzék visszaadta az előbbi modortalanságot, most ő bosszantotta és zavarta közbeszólásokkal, mégpedig igen sikerültekkel a túloldalt.
S ezeknek a mestere leginkább Németh Albert volt.
Aki aztán minden közbeszólás után odamordult a gyorsírókra:
– »Kérem az urakat, okvetlenül szíveskedjenek ezeket bevenni«.
Mert örökké az a panasza, hogy a gyorsírók ellenséges lábon állnak vele, kihagyják a legjobb észrevételeit, törnek a halhatatlansága ellen.
A gyorsírók kifárasztva már éppen bosszankodni kezdtek Németh Albertre, mikor Tisza végre bevégzé beszédjét azzal, hogy majd intézkedni fog a honti visszaélések ellen, mire elszólja magát Németh Albert halkan:
– Dehogy teszi, dehogy. Én magam se tenném.
Az egyik gyorsan meghallja félfüllel, s odaszól Némethnek mintegy megnyugtatásul:
– Bevettem, kérem, ezt is. Ne tessék többé apprehendálni.
Hanem még csak azért apprehendál meg majd igazán Németh Albert a gyorsírókra, mert ha ezt megolvassák róla a kerületében, száz adomája se mossa le ezt az egy vallomását.
