SZÉKELY BÁNJA! SZÉKELY TÁMAD
SZÉKELY BÁNJA! SZÉKELY TÁMAD
Csak nem fajult még el a székely vér,
Mindenik csöppje drága gyöngyöt ér.
Mikor őseink bejöttek, Pusztaszernél a hét vezér belecsurgatta vérét egy kisüstbe.
Ebből a kisüstből fejlett ki a magyar alkotmány.
A kisüst nemzeti szimbólum. Az székelyeknél még annál is több. A kisüst a székelyek fejőstehene.
Van is nagy riadalom! Mintha a Hargita bércei zúgnának…
– Haza se menjünk a kisüstök nélkül!
Elöljárónak világosi Gaál Jenő megy bele a vitába tudományos apparátussal.
De a székely lófők türelmetlenek immár, bánják is ők mi igaz, mi nem igaz, mit tanít a nemzetgazdasági tudomány.
Az igaz csak, hogy a kis székely nemzet kivándorol Romániába, ha a kisüstjeit tönkreteszik. Ezt pedig nem szabad engedni. Hiszen az egész nemzet csak félmilliónyi. Félmillió hős! Az egész országból 70 ezer Ft lenne a kisüstök megváltási díja az új javaslat szerint. Mi esik ebből a székelyekre? Egy potom összeg! Ezért nem érdemes a székelyeket agyonütni.
S egyre több székely lépett ki a síkra.
Jött Ugron Ákos. Igazi székely bátorsággal döf egyet Szapáryn, úgyhogy az hihetőleg sose fogja többé eltéveszteni, melyik az Ákos és melyik a Gábor. S általában igen ügyesen védi a székelyek érdekeit.
Orbán Balázs, a Székelyföld tudós írója, szintén a pénzügyminiszter és az előadó szavába mártja éles, de nem erős pengéjű bicskáját.
Súlyosabb vértezetben Máriássy forgatta meg a buzogányát, majd Lázár Mihály bontá ki a vész-zászlót, s hítta Jókait.
– Jelenj meg, szellem! És ha székely képviselő vagy, szólj most már te is! Hol vagy szellem?
Szólt volna még Bornemissza Ádám is, de az most el van keseredve a »Nemzet« ellen, amiért »Ödön«-nek szedeti a nevét következetesen.
– No, ez nem nagy dolog. Ezért kár bosszankodni.
– Igen ám, ha ez volna az első eset, de a »Napló« meg örökké »Árpád«-nak hív. Hát nem vagyok bolond, hogy én Ödön meg Árpád helyett beszéljek a kisüstök érdekében.
Ebben tökéletesen igaza van, s különben is nem lehetett volna méltóbb befejezése a mai ülésnek, mint a Bochkor Károly beszéde.
Eddig mindenki azt hitte Magyarországon, hogy a legrosszabb szónok Karátsonyi Guidó, ki egyetlen nagy beszédével furcsán járt egy múltkori delegacionális ebéden Bécsben.
A legelső szónok felállt, s nehány szóval éltette a királyi párt és a királyi családot.
A második szónok Karátsonyi Guidó volt, ki így kezdte beszédét:
»Az előttem szóló beszélt a politikáról és a közgazdaságról…«
A delegátusok nagy szemeket meresztének Guidó grófra.
»Miféle előtteszóló? Hiszen, csak egy ember beszélt még. S az a királyért ivott! Nem szólt az a politikáról és közgazdaságról egy szót sem.«
Végre aztán egyik jó barátja rájött a turpisságra, s gyöngéden meglökte;
– Eltévesztetted a dolgot. Hiszen ezt a bankett végére készítette a titkárod.
A Bochkor szónoklata szinte ilyen konfúzus alkotás vala. Nem lehetett kivenni, mit akar. Annyi bizonyos, hogy ez a beszéd otthonra készült a választói elé, de itt elmondva nagyobb hatást tett. A Ház folytonos derültsége s néhol kitörő hahotája kísérte. Nem annyira a kisüstök, mint a szélsőbal zsenírozza Bochkor Károlyt.
Bochkor beszéde meglágyította a kormányi szíveket is a góbék iránt (Igazán árva az olyan nemzet, akinek ilyenek a képviselői!), s a részleteknél tekintet lészen a kis katlanokra.
