SZOLNOK SZOLNOKAI
SZOLNOK SZOLNOKAI
(A második nap az országházban)
[febr. 17.]
Mióta Csernátony megírta a »Rovás«-ban, hogy náthája van, azóta bizonyos tekintetben divatba jött a náthát is az államférfiúi kellékek közé venni.
Az unalmasabb beszédek alatt egész zsebkendő-erdő fehérlik elő. Ha valamely szónok nyugponthoz ér, megindul a krákogás a habarék párton, s folyik végig a kormánypárton, azután átjön ellenállhatatlan erővel a függetlenségi pártra. Azt ugyan agyon nem csengeti Péchy Tamás!
Tisza megjött Bécsből, annak is náthája van. Beniczky Ferenc ott járkál türelmetlenül a folyosón, várva, kap-e partnert a jövő télre a törvényszéki elnökben a pikéthez. Beniczkynek is náthája van.
A folyosón unatkozva őgyelegnek a követek a Grecsák beszéde alatt.
– Hogy hát mért nem mentek be?
– Minek? Hiszen nem vagyunk mi se jászok, se kunok. Felsőmagyarországi emberek vagyunk. Semmi közünk a tanácskozáshoz.
Egy fiatal képviselő azzal szellemeskedik, hogy a minisztériumot decentralizálni kellene, Trefort hadd menne Szegedre, Széchenyi Makóra, Szapáry Zágrábba, Kemény Gábor Turócszentmártonba.
– Hm! – szólítja meg egy gonosz mameluk. – Nem találkoztál te, kedves Feri öcsém, valamikor János főherceggel?
– Én? – feleli zavartan – nem én soha!
– No pedig úgy nézem, mintha a te szellemedet is elfogta volna!
Általában a mai szolnoki vita csak a Polónyi beszéde alatt kezdett némileg érdekessé válni.
A jó Polónyi kézzel-lábbal igyekezett védeni Szolnokot. S igazi népies buzgalommal rúgta, ütötte, harapta mindazt, ami nem Szolnok, s dicsérte átkozottul akármi volt, csak Szolnoknak használjon. Még arra is rávette a lelke, hogy bókokat vágjon Paulernek.
– Remélem – úgymond –, a többség nem fogja elhagyni miniszterét.
Szokatlan kifejezés e padokról! Visszatetsző zúgás kísérte Polónyi szavait pártja részéről.
E kézzel-lábbal való munkának volt még egy kirívó szöglete, mikor Sárközy Aurél tegnapi beszédét, mellyel Karcag mellett foglalt állást, üresnek mondta, de azért per »tisztelt barátom« titulázta.
– Mondhatom, szép barátság! – mordult közbe Csanády.
Mire aztán felkelt személyes kérdésben Sárközy, s kijelenté, hogy »vele született modoránál« fogva addig, ameddig ezen párton fog még ülni (Felkiáltások: »Ugyan meddig?«) nem kívánja Polónyit utánozni.
E percben egy sürgönnyel lép be az egyik teremőr, hogy a sürgöny Grubert illeti. Hol van Gruber?
– Elutazott! – szól bele hangosan Szabó Kálmán. – Egy külön katolikus vonaton utazott el! – Mire szűnni nem akaró derültség támadt a baloldalon.
Azután Pauler beszélt, de őneki is náthája van; nem lehetett kivenni a szavait, pedig ugyancsak felültek a karzatról a jászberényiek, szolnokiak és karcagiak, kik ott farkasszemet néztek egymással.
Pauler felszólalása után szavazásra került a kérdés, s elfogadtatott általánosságban az igazságügyi bizottság javaslata, mely szerint Jászberényben marad a törvényszék, de a karcagi áthelyeztetik Szolnokra.
Eközben mindenki érdeklődve várta, hogy hiszen már minden vidékbeli ember beleavatkozott, még Csiky Kálmán is, aki csak azért szól most, mert neki is lesz nemsokára ilyen dolga Nagyenyeden; szóltak a kunok és magyarok, no meg a tótok (lásd Matuska Péter előadó beszédét), hát már most a részletes vitán hadd halljuk a jászokat!
Fölkelt tehát a jász is, magasabb egy fejjel a kunoknál és magyaroknál.
Megsimogatta szakállát, vékony darázsderekát kihúzta, s úgy kezdett szólani gróf Apponyi Albert.
Egész komikus volt, a Ház egyik legnagyobb szónokát olyan apró vidéki dongók között hallani zümmögni.
Röstellte ő maga is, s nem bírt átmelegedni a kérdés mellett. Mindamellett szépen, okosan s bizonyos diszkrécióval érvelt Jászberény mellett, s egy kicsit komolyabb mederbe vitte a vitát, mely kezdett már deguttáns lenni.
S a legsajnosabb, hogy ez a mandátum utáni izgatott szaladgálás is az ellenzéken esett!
– Mnyea! – mondaná most Karátsonyi Guidó, ha itt volna. – Mégiscsak szebb az, ha az ember készpénzen veszi a mandátumot – legalább nem tartozik érte!
És az ember csakugyan arra a hitre jön, hogy az »ingyen« mandátumnak is híg a leve.
A mai orátorok bizonyították!
A tisztelt Ház, mely csak náthás volt reggel, most már végképp megcsömörlött ezektől a dolgoktól.
A törvényszéket rimánkodó szónokok hangja úgy nyikorgott fülében, mint a koldus talyigája kereke.
Ha már vidéket akarunk, hát jöjjön az igazi vidék!
S félbeszakítván a vitát (legyen belőle hétfőn azoknak is, akik most nincsenek itt), átment a kérvények tárgyalására.
Hanem hát sic fata tulere, itt is csak hazabeszélés következett újból. Ragadós betegség lett most abból.
Még Csernátonyt is elsodorta a nap divatja s még ő is, akit pedig méltán megillet ez a titulus: »a Ház méltóságának őre«, a fiumei vitorlahajósoknak támasztott egy kis kedvező szelet.
