Vay Gyurka
Vay Gyurka
Kár volna Györgynek szólítani, ha a nagy Barczának nem derogál a »Dani«, s a híres Recskynek a »Bandi« név, Vayt is megilleti a Gyurka cím. Mert bizony titulus az így kicsinyítve, ha olyan alakok viselik.
Vay Gyurka már nem csendbiztos: lemúlt vagy inkább leszakadt róla a megyei hivatal. Bolond világ ez nagyon! Okos ember fejében nem férhet, hogy a tyúkok egyék meg a rókát, s mégis ilyenformán veszi ki most magát ez a furcsa dolog.
A vármegye kenyerét már rég hogy nem eszi, s mégis most üt ki rajta a csömör tőle.
Rávallottak a vádlottak, hogy vizet itatott velük (pedig hát ezt rendeli az egészségi tanácsadó is), meg is tapogatta volna őket... de már ezt kereken tagadja, nem igaz belőle egy szó sem.
Tudományos csendbiztos nem úgy csinálja az ilyet, hogy ki lehessen sütni. Fuser munkát pedig Vay Gyurka nem végez. Mert eredeti működés ez: úgy van sikere, ha nincs látszatja.
Tény is, hogy nem lehet kisütni az igazat. Tanú, vádlott, védő, vádló össze van bonyolódva, mint mikor az ördög összeönti estefelé a kölest és a mákot úgy, hogy nem lehet szétválogatni, melyik mi, mert nagyon sötét van. Kinek higgyen itt az ember?
Óriási köd ül az igazság házában. Maga az igazság sem találja magát otthon a fojtó levegőben.
S amint kinyitják az ablakokat, hogy szellőztessék, por és füst jön be a nyílásokon.
Ki tudja, mi lesz ennek a vége?
Vay Gyurka az utolsó volt a csendbiztosok között, akit kihallgattak.
Sovány, vékony, horihorgas alak, akiben van még valami a dzsentriből, de van már valami a pandúrból is.
Hosszú, vörös ábrázat. Minden vörös rajta, az arc, az orr, az óriási bajusz és a közepütt kiborotvált szakáll két oldalt lengő része.
Már hetek óta volt beidézve, ott ácsorgott az ambituson, nem tudván, melyik nap áll a sorompók elé, ami igen bántotta a büszkeségét.
Megvetőleg nézte a fel s alá járkáló csendőröket, akiknek dicséretére azt hozta fel Ráday múltkor: »hogy azóta nagyban javultak a viszonyok, minden börtön tele van«.
A csendbiztos lenézi az új intézményt.
– Ezek is németek! – mondja keserű gúnnyal.
Egyik volt pandúrja is ott ácsorgott zsandárruhában; a szegény Vaynak majdnem könnye csordult erre a szégyenre:
– Látod, András, látod – szólt sóhajtva –, hogy mi lett a világból?
Hát bizony az lett, hogy vége a régi romantikus pandúrvilágnak.
A nemes vármegyére olyan nagyon rákönyökölt az idő, úgy fojtogatta, ölte, hogy a csendbiztosi intézményből is kiszorította a lélegzetet.
Ezek már a legutolsó példányok. De nem ám olyan rossz emberek, amilyeneknek a német újságírók befestik. Volt ám azokban szív is sokszor a kegyetlen taktika mellett.
Maga Vay Gyurka se rossz ember. Kék szemeiből ki-kinéz lopva a szelídség és a kedély.
S ha néha bor mellett elmeséli egy-egy dolgát a volt foglyaival, biz' isten az tetszik ki a szavaiból, hogy üldözte a gazembereket, talán meg is dirigálta néha (nem tudom, nem állítom), de komolyan mondom, szerette is őket. Ragaszkodott hozzájok.
S most, hogy bele nem folyik többé életük folyásába, szinte melankolikus, szomorú lett, mint az apa, akitől elveszik a gyermekeit.
Innen van, hogy Vogel Anselmhez még mindig jogot formálván, szeretetteljesen tegezte.
Nem is tudom, minek rontották meg a védők ezt a kevés örömét!
