A mai ülés
A mai ülés
A mai tárgyalás Matejjel kezdődött. Tegnap Móric, ma Matej. Mind a kettő rendületlen. Sőt Matej bizonyos tekintetben megzavarhatatlan. Nyomon beszél és higgadtan. Vallomása igaznak látszanék egészben, ha a motívum megvolna hozzá. De a motívum megfoghatatlansága gyöngíti.
Matej után Vay György, volt csendbiztos vétetett kérdőre. Az érdeklődés hullámzása a közönség közt, midőn belép hanyag szürke öltözetében, de úri, önérzetes magatartással.
Vay mindent tagad, vádlottak azonban szemébe mondják, sőt Klein érdes effronteriával »hazugnak« deklarálja Vayt, mire Vay sértődve szisszen föl.
Az izgatottság tetőpontra rúg. A közönség, mely Vayval rokonszenvezik, lezúgja az ellene záporként omló támadásokat. Elnök a csengettyűhöz kapkod, s idegessége láthatólag növekszik.
Vaz maga is izgatott lesz. A védők szándékosan ingerlik.
Heumann felkiált:
– Elnök úr, ne engedje meg, hogy védencemet, Vogel Anselmet tegezze.
Vay egy rettenetes tekintetet vet Heumann felé. Előjele volt ez a később kifejlődött sajnálatos jelenetnek. Az elnök többször rendre utasítja Vayt. A közönség zúgni kezd az elnök ellen is. Az elnök rendreutasítja a közönséget oly erőteljes hangon, mint még egyszer sem. Az érdekfeszültség leírhatatlan. A védők egyenkint ugrálnak fel. Eötvös rásüti Vayra, hogy már több ízben volt vizsgálat alatt kínzás miatt, sőt most is vizsgálat alatt áll. Fölemlíti, hogy egyszer meg is büntették már ilyen okból 100 frt bírságra. (Mozgás a közönség között, s méltatlankodó kifakadások.)
Friedmann gúnyosan jegyzi meg, hogy ez ügynek az összes iratai elvesztek.
Vay fokozatosan ingerültté tétetik. Mikor Heumann felszólal, hogy minek használta Herskoval szemben azt a cselfogást, hogy »Valld meg az igazat«, a következő szavakban fakad ki: »Az ügyvédek is éppen ilyen cselfogásokat használnak«.
Az elnök, ki ma ballábbal kelt fel, ezért is meginti Vayt.
– De kérem – mentegetőzik Vay –, hisz az ügyvéd úr mondta előbb cselfogásnak.
– Igenis – feleli Heumann –, annak mondtam azt, ha rosszhiszemű kérdés intéztetik a vádlotthoz.
– Kérem, ne menjünk ilyen vitába – pattan föl Vay –, mert igen sokat tudnék mondani én is.
– Mit? – kérdi Heumann elhalványodva.
– Az ügyvéd úrra vonatkozólag. A csempészetről.
Halálos csönd támad e szavakra.
A közönség elérti, miről van szó. Mert antiszemita körökben most is azt rebesgetik, hogy Heumannak tudomása van a csempészetről, s gyakran hallani bizalmas mendemondának: »Ha Heumann meg akarna szólalni... ő tudja jól«. Heumann maga is nemegyszer hallotta már e gyanúsítást, s ilyenkor jóízűt nevet rajta. De ma így szembe mondva előbb elhalványítá, azután arcába kergette a vért.
– Nagyságos elnök úr – szólt reszkető, de emelt hangon. – Ezt nem tűrhetem. Méltóztassék felszólítani a tanú urat, mit tud az én személyemre nézve ezen ügyben.
Elnök kemény hangon követeli, hogy vagy mondja el a gyanúsítást igazoló körülményeket, vagy pedig meg fog dorgáltatni.
– Én csak a közvéleményt fejeztem ki – feleli Vay visszavonulónak.
– A törvényszék előtt nincs közvélemény. Itt csak tények vannak. Üljön le.
Így ért véget a nyíregyházai izgatott jeleneteknek ez az utolsója is, mert valószínűleg most már csendesebb napok következnek. A kihallgatandó tanúk teendő vallomásai többnyire lényegtelen körülményekre vonatkoznak.
Az ezután kihallgatottak is tagadják a kínzatásokat, sőt Karancsay is visszavonja előbbi vallomását.
