A kis Móric
A kis Móric
Mert Móric volt a nap hőse. Mindenki csak őrá kíváncsi. Akik a saktereknek drukkolnak szerencsét, egy »non putarem«-ről ábrándoznak már egy hét óta, s az a non putarem abból fog állni, hogy Móric gyerek, ha megmagyarázzák neki, hogy ezentúl szabadon eresztik, az övéinek szeme láttára eláll a vádtól.
Akik pedig a sakterek ellen drukkolnak, azok is Móricba helyezték bizodalmukat.
Maga Móric ezalatt szinte nyugtalanul várta szobájában a pillanatot.
Sajátságos lélektani jelenség ez a fiú.
Napok előtt örült neki, s alig várta a percet, amikor ő beszélni fog abban a fényes teremben sok száz ember előtt. Valami nagy diadalnak tetszett az előtte. Ki tudja milyennek színezi azt ki az ő fiatal egzaltált lelke!
Tegnap színházba hívta valaki:
– Nem lehet ma – így szólt –, majd holnap, holnapután talán, mert most már az én szerepem kezdődik.
De ma már félénk volt és ideges reggel. Erőt vett rajta a megdöbbentő pillanat közeledése.
A vérvádban Móric vallomása az egyedüli támpont.
A fiú viseletétől nemcsak sok függött, de majdnem minden attól függött. Mert az asszonyok vallomásai, kik a kiáltásokat hallották a zsinagóga tájékán, csak ezzel együtt bírnak jelentékenységgel. Egyszóval Móric körül forgott az eszlári ügy első része.
A dzsentri közt fogadások történtek, hogy Móric vissza fogja vonni a vádat vagy sem.
Mindenki lázban volt, a mai látványosság legérdekesebb pontja előtt, mely a Móric szembesítése.
A gyermek megjelenik, és szemükbe fogja mondani, amit vallott.
De hátha nem fogja? Hátha az apai szemek ereje megállítja?
Korán reggel hírek szivárogtak ki, hogy az éjjel újra megkísérlették a zsidók Mórichoz jutni. Az elnök megerősítette e hírt.
Tehát legalább mégsem jutottak hozzá. Az alispán nagy gonddal vigyáztatott rá, s óvta mindenféle külbefolyástól. Ha amott felhasználtak mindenféle furfangot ennek kijátszására, itt se ijedtek vissza az ilyentől. Egész adomakör van a kis Móricról.
Funták tegnapelőtt addig-addig kérte a várnagyot, hogy legalább hát mutassa meg neki a fiút, hogy miképp néz ki, ő ugyan hozzá se fog szólni, sat., egyszóval addig kérte, míg a várnagy egy jó percében megígérte, hogy isten neki, hát jöjjön el délután, majd megmutatja. Itt a parolája, hogy megteszi.
Funták el is ment délután.
A várnagy szívesen fogadta, leültette, kikiáltott a cselédjére:
– Hozzon be valamelyitek egy kis bort.
A bort behozta egy csinos úri fiú, azután szivart kívánt a gazda, azt is behozta, ott sürgött-forgott, felszolgált. Mikor aztán elvégezte, egy jó óra múlva így szólt Funták:
– No, most küldje ki ezt a fiút.
A várnagy ráparancsolt.
– Eredj a szobádba, fiam, és ne mutasd többé magadat.
Mihelyt magúkra maradtak, persze hogy megsürgette Funták.
– Egyedül vagyunk: hol az a fiú? Most már meg lehet mutatni, senki sem tudja meg.
A várnagy elnevette magát:
– Amit ígértem, megtörtént. Hiszen egy óra óta mindig őt látta, ügyvéd úr.
Így látta Funták a kis Móricot, de nem beszélhetett vele.
*
A tárgyalás félegyre ismét megnyílt. A vádlottak leültek padjaikra.
Az elnök intett. S Móric belépett.
Majdnem futva jött, sehova se nézett a világért, szemeit merőn a földre szegzé.
Fehér vitorlavászon ruha volt rajta, csinos cipő, hófehér gallér, nyakkendőtűvel. Egy valóságos kis úrfi ez.
Móric megállt a sorompó előtt. Szorosan odalapult a korláthoz, s kezeivel görcsösen belekapaszkodott alul a sorompólécekbe.
Mély, idegbántó csend keletkezett a teremben. Mindenki a csodálatos gyermekre szegezte szemeit, annak mozdulatait fürkészte. Mert ő a szfinx. A megdöbbentő rejtély kulcsát benne keresi mindenki.
Kínos jelenetek következtek. Poéták fantáziája ilyet ki nem gondol. Ez még a színpadon se igaz! S itt mégis megtörténik szemünk láttára, fülünk hallatára.
A fiú tagjait mintha csendes reszketegség fogná el, még szorosabban simult oda, ahol a bírák ültek, egy félóráig kellett ott állnia, mikor szóhoz jutott, egyetlen mozdulatot sem tett.
A sakterek arcán nem látszott semmi gyűlölet, nyugodtak voltak és mosolyogtak. A görnyedt Schwarz Salamon egyet. köhintett. Mert ő mindenre köhintett. Arra is, hogy »Ön azzal van vádolva, hogy megmetszette Solymosi Eszter nyakát«, ő csak köhintett. Legokosabb is. A köhintést nem lehet belevenni a jegyzőkönyvbe.
Az apa is egykedvűen nézte a fiát.
Kínos várakozásban telt el néhány perc. Az elnök egypár szép szót intézett hozzá, hogy a fiú nem köteles vallani szülei
ellen, de mások ellen igen. Azért hát szüleit kihagyhatja., anélkül beszélje el az eszlári véres tettet.
És a fiú most belekezdett.
Még a lélegzete is eláll az embereknek. A légy röpülését is meg lehetett volna hallani.
Öregembereket, egészen közömböseket láttam elsápadni, oly rendkívüli, oly természetellenes volt ez a szcéna.
A fiú elmondta, amit tudott. A zsidó újságírók arcára kiült az aggodalom felhője, de csakhamar gúnyos mosollyá változott.
A kisfiú olyan leckeszerűen ledarálva mondta el a vádat, hogy önkéntelen azt a gyanút keltette fel a hallgatóság nagy részében, mintha betanulta volna.
A vén Scharf dühösen tombolt a lábával, halántékai lüktettek, öklét fölemelte, fel akart ugrani, az elnök nem győzte rendreutasítani.
Eötvös is felkelt, s kiadta a legerősebb, legmaróbb tromfját, mert tromfra tromf ment már reggel óta… az elnök és Eötvös közt.
Úgy tűnt fel az egész dolog, mintha két nagy játékos sakkozna, s az ott »jelenlevő« figurák (hogy a Móric stílusában beszéljek) csak arra valók lennének, hogy ők sakkozhassanak.
Móric leckéző vallomása jelentékenyen gyengítette az elítélés esélyeit. Hanem Eötvöstől mégis erős dolog volt kissé, megkérni az elnököt, hogy mondassa el a fiúval a vallomást versben is, talán úgy is tudja.
Az elnök nagy erélyt és nagy tapintatot tanúsított a tárgyalásnál s oly rendkívüli éberséget, mint aminőt még sohasem tapasztaltam. Nem közönséges ember. Oly sima, ügyes, mint a gyík és oly gyors, mint az evet. Csakis ennek köszönhető, hogy a sok nagy fogású ügyvéd nem csinálhatott nagyobb galyibát.
Az majd holnap lesz, mikor a kis Móricot próbálják ellentmondásokba keverni.
