A méltóságos főispán úr
A méltóságos főispán úr
Szinte furcsa, hogy nem a megye oligarcha családjai közül könyököl valamelyik a zöld asztal legközepén. Van elég zászlós nemes.
Mindenki könyv nélkül tudja a Kállay-címer köriratát: »In prosperis et asperis«; a Gencsyek címere is messze hord, a Dessewffyek itt vannak otthon. Van itt elég főispánnak való ember, azok közül, akiknek egyike a jogtalan dohánytermesztés tárgyában fölvett jegyzőkönyvbe a következőket diktálta be:
– Írják be, kérem, hogy nem tehetem; nem fizethetek az államnak a földemért, mert az a föld nekem régibb tulajdonom, mint amilyen régi az állam.
Miért, hogy e büszke nemesek szívesen tisztelik mégis Gräfflt a megye fejének, aki pedig csak az újhajtású urakból való?
A kérdésben úgyszólván benne van a felelet. Olyanok a személyes tulajdonai, melyek mindenkinek imponálnak, de senkinek sem elölgetnek.
Jámbor, dereshajú öregúr, akinek a kibékítés a fegyvere, nem a parancsolás. A kormány rendeleit nemhogy végrehajtaná, hanem csak becsempészi, megszelídített alakban. És azért mégis nyílt, egyenes jellemű, szelíd, hallgatag.
Az egész tárgyalás alatt ott ült a »dzsentri pad«-ban, csendesen figyelve, anélkül azonban, hogy valaha valamely véleményt nyilvánított volna.
Azt mondják, hogy az a legjobb főispán, akit nem lehet megérezni. Őt nem lehetett. Ha az ember nem tudná a főrendiház szavazó-üléséről, hogy minden megyének egy főispánja is van, Grafflt nem lehetett volna meglátni.
Beszélik, hogy egy titkos fölhatalmazása is volt a kormánytól, erősebb rendszabályokhoz nyúlhatni, de azt se látta senki.
Jól jellemezvén őt, azt lehet mondani, hogy mint Móric az eszlári eseményt, ő a nyíregyházai dolgokat nézte a kulcslyukon át, és nem kiáltott segítségért.
