Valjean János
Valjean János
Nyíregyháza, jún. 29. [júl. 1.]
Hugo Victor »Nyomorultak« regényében van benne ez a jelenet. Ott elragadóbb, impozánsabb, itt meglepőbb.
A szelíd arcú öreg írnok másnap is megjelenik a törvényszék előtt.
Hosszú, sovány ember, csak úgy lötyög lábszárain a barna nadrág, mely alul le van taposva. Minden öreg írnok nadrágja ilyen.
A fekete blúzon át, mely szinte hosszabb a kelleténél (valamelyik törvényszéki bíróé lehetett valamikor), sovány vállcsontjai helyet nyomkodnak maguknak, deres haja tisztességet keltő, diószín szemeiben nincsen semmi rosszaság. Egy valóságos írnok ez, aki talán sohase csinált egyéb hibát, mint legfeljebb egy-egy »disznó«-t az aktákon, de azt is hirtelen kivakarta a penecilusával.
Büszke rá az öreg, hogy ő vallatta ki Móricot… Nem utolsó dolog az! Hogy fogják őt most megbámulni!
Évek óta jár lesütött fejjel az emberek közt, félénken néz körül gyakorta, összerezzen némelykor. Hallgatag, komor, órákon át minden ok nélkül. Mindenkinek kitér, »tedd ide, tedd oda« ember lett… fél valamitől, ami talán ott ül az emberek ajkán. Ha egy hideg, fagyasztó tekintet éri, abban is azt látja, amitől fél…
És íme egy nap a fátum szerepet tol eléje, föl kell vennie. Meg kell jelennie a nagy, hatalmas társadalom előtt, amelytől reszket, amelyet kerül.
De sikerül neki. A tömeg úgy van hangolva, hogy tetszik neki, amit az öreg beszél. A tömeg tetszése kíséri szavait.
Tetszés! Van is már őneki joga a tetszéshez?
Mikor hazamegy a törvényteremből, újra érezni kezdi, hogy ő valami, hogy ő egy ember, akit a társadalom számbavesz, akinek a szava szinte erő, lök, ront vagy javít…
Talán először alszik évek óta édesdeden, elhagyott sivár szobájában. Talán még álmodik is. Ki tudja miről? Talán arról, hogy az emberek elfelejtették »azt a dolgot«, s őneki joga volt szemébe nézni mindenkinek.
Mikor reggel felkelt, s leírta a nevét, talán először történt rajta, hogy nem utálta meg. Mert őneki minden nyűg, még a neve is.
De most már nem. Semmit sem tudnak! Hiszen elhangzott ez a név tegnap száz meg száz ember előtt, s ő maga odaállt a közvélemény auslagjába, de senki sem tett rá semmi megjegyzést. – Nyugodt lehet… istenem, de szép, de boldogító ez a napfény. Embernek lenni emberek között.
Sokkal bátrabban jött hát fel ma az öreg írnok. Szembe állt mindenkivel. Édes kéj volt neki szemtől szembe beszélni, s azt mondani, amit akar. Hiszen évek óta mindég csak azt beszélheti, amit mások akarnak.
Még goromba is volt; sokat mert. A nélkülözött élvezet elkapta, nem tartott benne mértéket. Kissé kekk is volt. Egy öreg írnoknak nem szabad így beszélni.
De tán a fátum ingerelte. A kérlelhetlen fátum, mely ott lebegett a háta mögött, mialatt ő nagy durva kezeivel gesztikulálva oda-odacsapkodott a védők keresztkérdéseire.
Volt a modorában valami kellemetlen, a hangjában valami visszataszító… de azt talán most utólagosan érezzük.
Ott volt Recsky is a fórumon, ahol a tanúk s vádlottak, de ő kimutatta, hogy úr, nem ült le se a székre, se meg nem állt, hanem ott sétált köztük büszke úri magatartásával, mintha a saját folyosóján volna.
Az öreg írnok is úgy gondolta talán ma először, hogy neki is szabad önérzetesnek lennie. Ő is sétált bizonyos nonchalanceszal, s csak úgy séta közben felelgetett némelykor talpraesetten.
Minden feleletére kiújult a tetszésmoraj.
Arca kigyúlt, szemei fénylettek… Oh, ez szép egy nap, gyönyörű nap!
Ekkor emelkedett fel helyéről Eötvös. S elkezdett szokatlan hangon mesélni egy történetet… egy »visszaemlékezést«, mert ez legjobban illik hozzá. Elmondta, hogy mikor ő nemes Veszprém vármegye fiskusa volt, akkor ment át az ő kezein egy liszta a megkegyelmezett rabokról.
S mindezt olyan mesélő, kedélyes modorban tette. De a közönség önkéntelenül érezte, hogy valami nagyot fog mondani. Tudták, hogy ennek a történetnek okvetlenül csattanni kell a végén.
És csattant is.
– Ebben a lisztában előfordult egy rab, aki kegyetlen gyilkosság miatt tizenötévi fegyházra lett elítélve.
És most már mennydörgéssé vált a hangja.
– Ezt a rabot Péczely Kálmánnak hítták.
Minden ember hátán végigborzongott a hideg. Vérfagyasztó csend állt be.
S e félelmetes csendben süvített át a termen Eötvös megrázó kérdése:
– Ön az?
A vénember halott sápadt lett, lábait lassú reszketegség fogta el.
– Ez aljas személyeskedés! – hörgé elfojtott hangon.
– Ennyi a felelete? Elég! – mondá Eötvös és leült.
Elég? Talán sok is. Talán nagyon is sok.
Leírhatatlan hatást eszközölt ez a jelenet a közönség közt, melyhez foghatót kevés ember élt át.
Az antiszemiták lesütötték szemeiket, a szemiták édesen vigyorogtak.
Eötvös egy nagy kombinált húzást tett megint: elütött egy bástyát e rettenetes sakkjátékban.
Csakhogy szabad-e eleven, érző emberekkel sakkozni?
A vén írnok bűnös, kétségkívül… szerelem vitte a bűnre, nagyon kegyetlen volt, talán nagy szenvedély dúlt benne. De végre is megbűnhődött, a társadalom visszafogadta.
Hát nincsen-e a bűnhődésnek vége sehol, éppen sehol?
Mióta kiszabadult, kifogástalanul, becsületesen élt, mint más ember. És a betűi is, amiket karmolt az irodában, éppen csak olyan jó betűk voltak, mint más emberéi.
A szörnyű fátyolt, mely a nagy erkölcsi sebet takarta,. senki sem bántotta itt, nem is sejtették, mit takar.
Minek volt azt föllebbenteni? Miért volt nem hagyni meg eleven embernek: mikor lehettünk volna többen eggyel.
Hát nem elég már ebben az untató tragédiában egy hulla, amelyet felöltöztetnek.
Okvetlenül kellett-e még egy másik hulla, amelyről lerántják a takaró ruhát?
…Fuss innen Valjean, ha még tudsz hova.
A társadalom elítélt téged kegyetlen gyilkosságért.
Ha volna a társadalomnál nagyobb úr, kvittelhetnél, mert az meg a társadalmat ítélhetné el kegyetlen gyilkosságért.
De a társadalomnál nincs nagyobb úr. Azért hát hiába futnál akárhova, szegény Valjean!
