(Funták)
(Funták)
Eötvös olyan ember – helyesen mondta egy ismerősöm a minap –, akinek ha macskazenét adna a tömeg, s aközben neki bátorsága lenne kihajolni az ablakon, hogy beszéljen, százat lehet tenni egy ellen, az lenne a vége, hogy lelkesen megéljeneznék.
Funták meg olyan ember, hogy némán is megéljenezni való. Csendes, szelíd s igazi demokrata. Nem is csoda neki: aki már fejedelmet is látott a vérpadon.
Funták az a védők közt, mint a dinasztiákban szokott lenni a kisebbik ág. Ellentétes.
A védők azt határozták el maguk közt, hogy egy népszerű emberre mégis szükségük lehet egyszer-másszor, akinek szívesebben elnéznek egyet-mást, s aki könnyebben visz ki némely dolgot.
Hát hogy ilyen is legyen, mesterségesen elhíresztelték Funtákról, hogy titokban antiszemita.
Úgy is viseli magát. Ha nagyon sakteres dolgot beszélnek a társak, olyan savanyú képeket vág, hogy a »nagyságos pad« se különbeket, ha pedig valami kellemetlenség esik a védőkön, ennek ő olyan édesdeden mosolyog, mintha mennyei hurik vakarnák a talpait.
Pompásan adja a szerepét. A tárgyalások alatt csendes szunnyadozásba merül némelykor. Megkérte Heumannt, hogyha valami fontos tárgy van, hát költse fel ilyenkor. De mintsem felköltse Heumann, sokkal gyöngédebb és sokkal óvatosabb.
Különben is ők ketten Heumannal kiegészítik egymást.
Heumannak az állán közepütt ki van borotválva a szakálla, Funtáknak ellenben éppen csak a közepe van meghagyva. Úgy veszi ki magát a dolog, mintha egyetlen szakállon ketten osztoztak volna meg ökonómiai szempontból.
Funták kétségkívül nagy ökonómus.
Ő az egyedüli magyar ember, aki gazdálkodik nemcsak idővel, de a szóval is.
Az idővel úgy, hogy mindig hozzátoldja az éjszakát is. A szóval pedig úgy, hogy néha két-három napig se szól egy mukkot sem a tanúkhoz.
Társai kötekednek vele emiatt.
– Szólj már te is, Sándor bácsi – bíztatják.
Sándor bácsi felocsudik merengéseiből, s szokott naiv kedvességével mondja:
– Nem vagyok kíváncsi, fiacskáim!
