III. Az apró füvek
III. Az apró füvek
Egyszer, az eszlári eset tárgyalása idejében Nyíregyházán kimentem sétálni Eötvössel a »Bojthos«-ba. Egy elhanyagolt sétány a Bojthos. Fák lombja és a buja fű ott rothad meg évről évre. A fákat nem gondozza, a füvet sem kaszálja ott soha senki. A föld mind visszakapja, amit nevel; senki se csereberél vele. Kövér is, olyan, hogy szinte égeti a talpainkat.
Csak a közepén van bevetve egy tábla mákkal, színes harangvirágjai kevélyen himbálóznak, tovább pedig sötétzöld kukoricaszárak suhognak.
Ledőltünk a gyepre, s beszélgettünk, természetesen a pörről.
Elmondta, mit fog összehozni társadalmi keretnek a védbeszédében.
El fogja mondani, hogy ez is egy előre vetődő árnyék a modern harcból, a munkának agyarkodása a tőke ellen. Csakhogy itt az ősök munkája tör e tőke ellen, a majoritás a minoritás ellen.
Pedig ez nem okos dolog tőlünk, akik minoritás vagyunk az egész világon.
És ez a harc igazságtalan is, mert egyenlőtlen.
S szabad-e nekünk igazságtalanoknak lenni, akiket csak az igazság tarthat fenn a fészkelődő népek soraiban?
Aztán igazán olyan rossz elementum-e itt az a zsidóság? Dunántúl – azt mondja – csupa burkusok és hannoverek veszik meg a nagyobb birtokokat, akik propagandát csináltak ott saját telepeiken az országuknak, mert ők mindnyájan valamelyik nagy nemzetnek a fiai, ahova szítnak, amelyhez innen is hozzátartoznak.
De hát a zsidó nem tartozik a világon sehova, az nem csinálhat kolóniákat senkinek…
– Persze – mondom kelletlenül –, csak hogyha a nemzetek tévednek is, a nemzeteknek mégis igazuk van.
– Hát aztán?
– Kár volt ebbe a komédiába belemenned. Ha az egész magyar nemzet haragszik a zsidókra, haragudjunk mi is. Úgy dukál…
– Miféle nemzet? Hát hol van az a nemzet, hadd lássam? – riadt rám Eötvös bosszankodva. – A proletár elemek háborognak és a pusztuló dzsentri, ez az egész.
Azután rámnézett a szürke szemeivel gúnyosan.
– Hát tudod te, melyik az a nemzet?
– Ejh, hát ugyan melyik?
– A sok száz meg százezer apró névtelen ember, aki a tíztizenöt holdacskáját szántja otthon, s aki nem törődik veletek, hogy mit írtok az újságokba… Ez az a nagy hatalmas nemzet! Ez az erő…
– De hátha az is megrázza magát…
Nevetett.
– Ne hidd azt. Ösmerem én azt nagyon jól.
Felelni akartam neki. De egy keletkező szélroham egyszerre arcomba vágta a gazos nyíri homokot.
Mire kitörültem szememből a port, s szétnéztem, a fákat hatalmasan rázta a növekvő vihar, gallyaik ropogtak és koronáik fázékonyan csapódtak össze.
A kukoricaszárak és a mákok őrülten rohantak a szél irányában.
A sások és a bogáncsok hajladoztak.
A kis füvek meg se mozdultak.
