[NYILATKOZAT]
[NYILATKOZAT]
Két nap óta kezd irántam meghidegedni minden ember. Az országházi folyosókon kárörvendve összesúgnak hátam mögött az ellenségeim, akiket én valaha megcsípkedtem. Szemrehányó arcokat vágnak a színészek, ha találkozom velök.
S ennek mindnek oka az új német lap, mely mint az Egyetértésben olvasom, azt a rágalmat komponálta ki, hogy én egy vígjátékon dolgozom.
Nem vagyok a nyilatkozatok barátja, de nehogy a maradékaim (ha lesznek) nyakára járjanak a szegény dramaturgoknak: hogy hová tették a vígjátékomat, inkább most jelentem ki, hogy nem írok semmi színdarabot, sőt nem is mondtam soha, mintha írnék.
Az egész hírből csak az igaz, hogy egyszer a Kisfaludy Társaság bankettjén kicseréltem véletlenül kalapomat a Berczik Árpádéval. De a fej a magamé maradt. S abban nincs drámaírói véna.
Mikszáth Kálmán
ISMERETSÉGÜNK TÖRTÉNETE *
Lapunk munkatársa e kedélyes visszaemlékezést a huszonöt éves jubileumát ülő Szegedi Híradónak írta, s a következő levél kíséretében küldte el Nagy Sándornak, a Szegedi Híradó szerkesztőjének:
Kedves barátom!
Mióta a botbüntetést eltörölték, azóta kisebb numerus lett a huszonöt, az emberek könnyebben mondják ki egy lélegzetre.
De az újságíró nagyon jól tudja megbecsülni, mennyi huszonöt, kivált ha esztendő.
Szeretném, ha megírnád valamikor, mennyi betűt és embert koptatott el a Híradó huszonöt esztendő óta.
Mert az olvasók azt hiszik, hogy egy lap csak ártatlan manuscriptumokkal él, és nem jut eszükbe, hogy azonfelül a legkegyetlenebb emberevő.
Mindamellett teljes szívemből üdvözlöm a te derék huszonöt éves sárkányodat, s itt küldöm el neki jubiláris eledelül a kért manuscriptumot.
Az Isten tartson téged, a lapot pedig tartsák a szegediek. Éld túl az ötvenéves jubileumát is, a lap pedig éljen túl tégedet.
Tisztelő barátod
Mikszáth Kálmán.
Tízéves sem voltam, mikor először láttam a »Szegedi Híradó«-t az ő fekete arcbetűivel, elszórt soraival, eres papirosával.
Szegény jó anyámnak egy rokona járt egyszer Szegeden, az hozott neki onnan ajándékba vagy két icce paprikát. Ez a kincs volt beletakargatva a »Szegedi Híradó«-ba.
A paprikának híre kelt csakhamar. Lakott Ebecken az anyámnak egy barátnéja, Kalmár néni. Az sütötte a legjobb kenyeret a vármegyében, Kisújfaluban pediglen ott székelt Bekényi néni, annak voltak a legkülönb befőzöttjei; örökké azt leste a derék asszonyság, ki betegszik meg a jó ismerősei közül, hogy egy kis befőzöttet küldhessen neki. Engem ki nem állhatott, mert pirospozsgás, egészséges gyerek voltam, s nem volt semmi kilátása rá, hogy a befőzöttjében részeltessen. »Akasszák fel ezt a gyereket – mondotta –, át ehetne hajítani a házon is, mégse lenne baja«. Ritkáson Redekyné főzte a legjobb töltött káposztát, Kazy Istvánné Bodonyban a kapitális csirkepaprikásoknak volt mestere.
Ezek a híres főzőasszonyok mind összeröffentek irigykedve arra a hírre, hogy szegedi paprikánk van. Csodálták, kóstolgatták, s elkéregették apródonkint. Szegény édesanyám mind elosztogatta.
Utoljára nem maradt más, csak a Szegedi Híradó. Azt ideadták nekem: tanuljak belőle silabizálni.
Mert bíz én még nemigen tudtam olvasni kilenc éves koromban. Mi akkori gyerekek nem voltunk olyan bölcsek, mint a mostani kilenc éves fiatalurak.
Nekem különösen nagyon nehéz fejem volt a tudományokra. A nagybetűket még csak tudtam, de a kisbetűk formája mindjárt kiment az eszemből.
Hát furcsa is az a betűnél, hogy ha így áll a lábán, hát egészen más, mintha amúgy áll, – mikor a mi Mihály béresünk akárhogy szétveti is a lábát, az mégiscsak a Mihály béres!
Mondom a Híradón tanultam silabizálni, mert a szegény jó szüleim bizony nagy szegénységben valának nyomtatványok dolgában.
Apám minden évben megvett egy kalendáriumot, de ahhoz nem volt szabad hozzányúlni, mert az az ő személyének kiegészítő része vala; abban volt berakva az a többlet, amit az emlékezőtehetsége meg nem bírt: »Bárány lett az idén 73«, »Mariska leányomnak az első foga kijött március 20-án«, »Kálmán fiamat október 10-én kell beíratni Rimaszombatban, ha addig mást nem gondolok«.
Könyveink nem voltak, újságot nem járattunk. Minek az? Ami a világban történik, azt úgyis elbeszélik a patkoltató utasok a kovácsműhelyben. Márpedig csak többet ér, ha eleven ember mond valamit, mintha újságlap!
Ezért kellett nekem megbecsülni a Híradót. Bár elolvasni nem tudtam, azért én most is emlékszem arra a számra. Ki tudnám keresni az évfolyamból, melyik volt. Rémlik előttem, hol állott egy »a«, hol ült egy »b«. Ismerősöm lenne a hirdetési lapján egy eke, s felül a balszélén két félig töltött esszenciás palack lefityegő szalagokkal.
Hanem meg is keserültem én ezt a silabizálást, mert egyszer a kishúgom, amint éppen mellettem játszanék egy eltört fazék zöld fülével (gyereknek ez is elég luxus volt akkor!), utánakapott az újságnak, mire hirtelen elrántom, s följajdulok: a paprikapor belement a szemembe s elkezdte marni.
Azóta aztán mindig ott képzelem a »Szegedi Híradó«-ban azt a paprikát.
De ott is van az.
Sok-sok esztendő múlt el. A »Szegedi Híradó« azalatt nemesi predikátumot is kapott, »Öreg Híradó« lett a neve.
Én felnőttem, ő megnőtt, de sose találkoztunk egymással. Még csak a hírét se hallottam, egész addig az ideig, míg egyszer a sors odavetett Szegedre.
Idegen volt ott rámnézve minden, a szép szőke Tisza, a házak, amiket aztán később ő nyelt el, és az emberek, akik az utcákon, kávéházakban hullámoztak.
Nem volt az egész nagy városban csak egyetlenegy ismerős arc, az öreg Híradó arca.
S ez az egy ismerős is ellenség volt.
Azért jöttem ide, hogy egy konkurrens lapot csináljak neki, az én otthoni ismerősömnek, aki engem megríkatott.
Hát ennek bizony meg kellett lenni.
Harmadfél álló esztendeig birkóztunk egymással, tisztességgel, becsület-tudással. Hol mi voltunk alol pillanatnyira, hol ő, de azért soha el nem esett egyik sem. Míg végre azt mondta a publikum: »Ne verekedjetek, atyafiak – mit rontjátok ti egymást –, örülünk, hogy két ilyen erős fickónk van; éljetek mind a ketten«.
A harc elsimult lassan-lassan. Csak még egyetlen párbajt jegyezek ide.
Komjáthy Béla tisztelt barátommal voltunk incselkedő felek sokáig.
Én azzal ijesztgettem, hogy megírom a biográfiáját a »Szegedi Napló«-ban, és abban nem lesz köszönet, mire ő megesküdött a kálvinista hitére, hogy akkor leírja az én biográfiámat a »Szegedi Híradó«-ban, és abban sem lesz köszönet.
– Hát jól van. Írjuk meg egyszerre, jelenjen meg mind a kettőnké egy napon.
– Helyes. Legalább kitudódik, melyik a gorombább ember közülünk!
– Azt se bánom. Tűzzünk ki a gorombábbnak jutalmat.
– Itt a kezem rá. Aki gorombább lesz a másiknál, annak a finomabbik fizet, mint legyőzött fél, negyven liter bort.
Ebben állapodtunk meg.
A fogadás híre hamar terjedt el az olvasók között, s mindenki kíváncsian várta a furcsa szellemi mérkőzést, mely a két lap vasárnapi számában volt kilátásba helyezve.
Én megvallom sokalltam a negyven liter bort, s elhatároztam, hogy végtelenül goromba leszek.
Komjáthy ellenben mint választásokat átszenvedett népképviselő megszokta már, hogy negyven liter bor nem nagy summa, s azonfelül megforgatta eszében azt is: »Szegény fiú, minek rántsam olyan érzékeny költségekbe«. Minélfogva elhatározta, hogy végtelenül szelíd lesz.
Ő hát azzal a szándékkal írta meg cikkét, hogy én nyerjek, s én azzal a szándékkal, hogy ő veszítsen.
Ő szelíd volt, én meg goromba.
Másnap megjelent a két cikk; odaadtuk a zsürinek, s az egyhangúan döntötte el, hogy még így is Komjáthy nyert.
Ebből aztán mindenki megítélheti… nem azt, hogy Komjáthy milyen goromba ember, hanem azt, hogy én milyen szelíd voltam valamikor…
Ez volt az utolsó paprika a Híradóban, mely az én szemeimbe ment.
Azóta aztán béke van velünk. S a béke más színekkel dolgozik. Pirosokkal a sötétek helyett.
A szőke Tisza nekem is édes folyóm lett, a szép idegen város »kisebbik szülőföldem«, a sok hullámzó ember az utcáin, mind ismerősöm, jóbarátom.
A vén Híradó pedig, mikor esténkint hozza a postás, rám mosolyog, mint várva várt rokon.
S ha olvasom benne a szegediek dolgát, hol voltak, mit csináltak tegnap vagy tegnapelőtt, elábrándozom, közöttük járok, pilláim leragadnak, s úgy érzem, amint szemem átsuhan a betűin, mintha a hajdani paprika helyett cukorpor édessége szállna nyelvemre, szemhéjamra…
