BERZENCZEY LÁSZLÓRÓL
BERZENCZEY LÁSZLÓRÓL
(Apróságok)
Csendes ember lett már ő is, a szegény Berzenczey László. Ma délután dobták koporsójára az utolsó rögöt, s most a sírban piheni örök álmait, akinek az élete közel tíz éve, hogy nem volt egyéb, folyton zaklatott, ideges, nyugtalan álomnál.
Lelkének hajdan melegítő, ragyogó világát az őrület köde takarta. 1875 óta a lipótmezői országos tébolydában vegetált.
*
Már akkor három éve múlt, hogy ott vergődött, mikor én 1878-ban fölkerestem. Az orvos előbb megtudakolta, lehet-e vele beszélni. Mert gyakran szokott dühöngeni, annyira, hogy rá kell húzni a kényszerzubbonyt s belökni a külön cellába.
Ilyen pillanataiban borzasztó volt őt látni és hallani. Szép vonásait eltorzította a düh: a tajték dűlt a szájából, a könny a szeméből. Zárkája kőfalát és vasajtaját emberfeletti erővel döngette. Tisza Kálmánt szidta, átkozta, káromolta. Ha azután kitombolta magát, ereje vesztett kimerültséggel terült végig a zárka márványkövezetén és elaludt.
Mire föleszmélt, megint okos ember lett belőle.
Legalább okosnak látszott, s aki nem tudta róla, hogy őrült, bizonyára nem merte volna állítani.
Nyugodt, határozott lépésekkel sétált föl s alá a folyosón vagy az olvasószobában. A társalgót kerülte, mert nem szeretett a »bolondokkal összekeveredni«. Többnyire a magányt kereste: elvonult a »a többitől« gondolkozni vagy dolgozni.
Amint beléptem, nyomban fölismert. Szívélyesen nyújtott kezet, s valódi bensőséggel rázta meg jobbomat. Mindjárt a politikára terelte a beszédet. Tudott mindenről, ami kívül történik: alaposan volt tájékozva a külügyi kérdésekben is. Nagy részvéttel szólt Deák Ferencről és nagy kicsinyléssel Jókairól.
– Hidd meg, édes öcsém – mondá –, még Tiszának az árulását is meg tudom magamnak magyarázni, de hogy Jókai udvari poéta lett, ezt az egyet nem értem, és ezt az egyet nem fogom neki megbocsátani soha.
Az orvos megmondta, hogy ne bocsátkozzam vele vitatkozásba; hát nem is mondtam neki ellent. Különben is olyasmit beszélt, amit egyik-másik lapban Jókairól és Tiszáról ma is akárhányszor lehet olvasni.
Hallgatásomat szavai helyeslésének magyarázta, s nagyot sóhajtott.
– Ne is beszéljünk róluk – szólt leverten –, nem érdemes.
Örültem, hogy más irányt adhattam a társalgásnak. Szóba hoztam előtte Indiát, hol nagyobb utazást tett, közvetlenül azelőtt, hogy a Lipótmezőre került.
Úti benyomásairól elmondott egyet-mást, és sajnálta, hogy útirajzait be nem fejezhette.
– Tömérdek apróságot hoztam onnan magammal, nem tudom hová lettek. Nem tudom, kitől megkérdezni sem, mert nem látogat meg a régi barátok közül senki. Hja, »donec eris felix, multos numerabis amicos«. Látod, kedves öcsém, rám nagyon ködös idő jár: magam vagyok.
És kérdezősködött a régi barátairól: egyik-másik balközépiből kormánypártivá lett ismerősére csípős megjegyzéseket tett, s a fúzió megint eszébe juttatta Jókait és Tisza Kálmánt.
Nem folytathatta. Az orvos, aki távolról figyelt bennünket, arcizmai rángatódzásán észrevette a dühroham közeledő kitörését, és elbúcsúztatott tőle.
Ez magához térítette, lecsendesült. Megint kezet nyújtott, s lehajlott hozzám és a fülembe súgta:
– Mondd meg odakint barátaimnak, ha vannak, hogy mentsenek meg, áldja meg őket az Isten.
Egy könny lopta magát megtörött fényű, bágyadt szemei alá. Én is mélyen megrendültem. Nem nyomhattam el azt a gondolatot: hátha igaza van, hogy nem őrült, csak ármány áldozata…
Már komoly faggatásra akartam fogni a doktort, midőn láttam, hogy Berzenczey visszarántotta őt, s valamit a kezébe csúsztatott.
Alig vártam, hogy lemenjünk, és megnézzem, micsoda írás az.
*
Egy cikk volt Tisza Kálmán kormánya ellen valamelyik szélsőbali lapba szánva.
És egy levél – a királynéhoz.
A királyné természetesen nem kapott soha egyet sem ezekből a levelekből. Minek tudjon arról a felséges asszony, hogy a Lipótmezőn van egy bolond, aki egy királynéba szerelmes!
De Berzenczey László azért csak írta a leveleket nap nap után. Ez a levélírás volt az ő boldogsága: ez volt az ő minden reménysége. Hitte, hogy egyszer mégiscsak megjön a válasz valamennyire.
Egyszer, majd akkor, ha Jókai nem lesz többé udvari poéta.
Cikkeit is naponkint megírta.
És én, ha néha egyik-másik szélsőbali lapban olyan dühöngésfélét olvastam Tisza Kálmán ellen, föltettem a kérdést, vajon nem a Berzenczey cikke jutott-e rendeltetése helyére.
*
Most már nem ír többé se levelet a királyasszonyhoz, se vezércikket szélsőbali lapba.
Szenvedéseinek örökre véget vetett mindannyiunk közös barátja, a halál.
Vajon az ő barátja közül volt-e csak egy is, aki e sokat szenvedett, sokat hányt-vetődött hazafit az örök pihenés útjára kísérte. Volt-e csak egy is, aki egy könnycseppet hullatott, egy göröngyöt dobott a koporsójára?
*
Pedig nagyon sok barátja volt valamikor, régen, mert Berzenczey László közéletünk szereplői közé tartozott.
Mint kormánybiztos, nagy szolgálatokat tett 48-ban nemzetünk szabadságharcának; mint emigránsa elismerést és tiszteletet tudott kivívni a külföldön a magyar száműzötteknek. Mikor az új alkotmányos érában hazajött, mély, lángoló hazaszeretete sodorta a közjogi ellenzék táborába. Nemzete nagysága, hazája függetlensége annyira szívén feküdt, hogy még elméje megháborodásában is azok képzelődött. Az volt a rögeszméje, hogy Tisza Kálmán politikai sikereit az ő támadásaitól féltette, és azért csukatta őt a bolondok közé.
Legyen áldott emlékezete; s kinek elméjén közel tíz éve már, hogy a sötétség köde borongott, halálában az örök világosság fényeskedjék neki.
*
A Főv. Lapok Berzenczey külföldi utazásáról ezeket írja:
Berzenczey zászlóink elbukása után kimenekült, s több mint másfél évtizeden át annyit bolyongott, ment egy szárazföldi Odüsszeusz. Európa nem kellett neki, ment Ázsiába, aztán Amerikába, mindig odább, mindig nyugtalanul, mint a bolygó zsidó. Könnyűséggel tanulva meg a nyelveket, mindenütt tudott munkát találni. Ha kellett, lapot írt, ha másképp nem boldogult, hordta ki az újságot. Itt beállt útcsinálónak, amott ügynöknek, hol hajón, hol vasúton tett nagy utakat egyik világrészből a másikba, s kevés magyar ember volt, aki annyi helyen fordult volna meg, mint ő. Bírta a fáradalmakat, mert erős, izmos alkattal s vasegészséggel bírt.
Egyszer Kuba szigetén a főváros egy kávéházában azzal tűnt fel, hogy ahány nemzetbelivel szóba állt, mindegyikkel annak a nyelvén beszélt. Egy spanyol ezredes megkérdezte tőle, hogy mily nemzetből való? »Magyar!« Az ezredes e szóra tisztelegve köszönté s megkérte: »Engedje meg, hogy holnap bemutathassam katonáimnak!« A bemutatás megtörtént, s a díszben kivonult katonaság előtt az ezredes így szólt: »Emlékeztek, hogy a most levert fölkelés alatt egy nagy majorházat alig bírtunk bevenni. Azt vagy tizenöt ember védte, s addig nem boldogultunk, míg mind a tizenöt el nem esett. Magyarok voltak, ennek az úrnak honfitársai. Tisztelegjetek e nagy fősök honfitársa előtt!« S tisztelegtek. Berzenczey büszke volt, hogy a Prágai (komáromi ezredes) és vitéz társai hősiségét így ismeré el spanyol ellenségök.
*
S álljon itt végül egy adoma is az elszomorodott olvasó földerítésére.
Berzenczeyt egyszer pörbe fogták bigámia miatt, mert mielőtt nejétől törvényesen elvált volna, mást vett nőül. Akkor nagy zajt ütöttek az esettel.
Beöthy Algernon épp akkoriban találkozik vele egyik budapesti indóházban a pénztár előtt, s a következő párbeszéd fejlik ki köztük:
– Mit csinálsz itt, Laci?
– Jegyet váltok.
– Már megint!
