II. Mikor Tiszának pénzt kínáltak
II. Mikor Tiszának pénzt kínáltak
Igen ritka eset, hogy a miniszterelnök valami adomát elbeszéljen. A folyosónak nem ad semmit, minden jó gondolatát megeszi a tanácsterem. A folyosón is beszélget ő a kedvesebb embereivel, de vagy nem mond nekik semmit, vagy ha azt mondja is, hogy »de cudar idő van ma odakünn«, azok azt eltitkolják, magukba zárják, őrzik, nehogy valami ellenzéki ember megtalálja, és interpellációt csináljon belőle.
Andrássy idejében és is könnyebben megéltem volna, amikor divat volt a miniszterelnök bonmot-it elpotyogtatni a folyosón. Úgy hevertek ott akkor az ötletek, mint most a szivarvégek.
Hanem akármilyen volt is Andrássy, az mégiscsak Tiszával esett meg, hogy már egyszer pénzzel kínálták.
A dolgot ő maga beszélte el ma a folyosón, abból az alkalomból, amint Szerb György vagy Szlávy Olivér (mert az ember köztük könnyen eltéveszti, melyik az egyik, és melyik a másik) egy gyűjtőívvel járt sorba a szivarozgató képviselőknél.
– Kezdenek már kimenni a divatból ezek a gyűjtőívek! – szólott a miniszterelnök. – Valaha mindennapra jutott hét is. Kihaltak-e a szegény emberek az országból vagy az adakozó képviselők haltak-e ki a Házból?
Balközépi vezér-koromban voltak a gyűjtőívek in floribus. Néha már el is untuk, csak Bánffy Dániel nem, meg a jó Kemény István. Ezek egyet sem utasítottak vissza. De hogy mindenikre teljék, sohasem adtak többet egy forintnál. Bánffy bárónak a nadrág zsebében mindig volt külön erre a célra váltva egypár forint.
Bánffy már akkor is szeretett a Házban szundikálni. A hazafiúi keserűségből neki jutott a legkevesebb: mert ő átaludta a közös ügyeket.
Egyszer éppen a büdzsé ellen szavazunk, s látom, hogy a báró erősen szunnyadozik az előttem levő padban. Jegyző a nevét olvassa, de ő meg sem moccan.
Megrántom hát hátulról a kabátját, és fölrázom.
– Ébredj, Dani, szavazni…
Dani fölriad, de újra leereszti a szempilláit, majd gépiesen a zsebébe nyúl, és odanyom a markomba egy osztrák forintot.
– Adok, adok. – motyogja gépiesen… – Írd oda, kérlek, a nevemet.
S ezzel megint a két összecsukódó karjára esett le a nehéz ólmos feje.
