I. Demokritus
I. Demokritus
[okt. 24.]
Ha én olyan karcolatot bírnék írni, amin annyit lehetne nevetni, mint Sághy nevetett tegnap a saját beszédén, hát nem adnám ezt a tálentumomat a Sághy beszédéért.
Pedig egyetlen szónok se vonta magára annyira a közfigyelmet, mint tegnap Sághy.
– Ejnye de jó nevetős arca van ennek az új embernek – mondá Jókainak egyik a miniszterek közül. Gondolom Orczy Béla.
– Nem új ember az – felelte Jókai –, hiszen már az ótestamentumban is előfordul a neve.
– Lehetetlen!
– De bizony ott van, olvasd el majd: »a világ hiúsági bolondsági«.
– Aha… no persze. Ejnye, mi az ördög! Nem merek odanézni az arcára, mert mindjárt nevetnékem van nekem is. Pedig hát engem az ország azért fizet, hogy itt minden délelőtt komoly arcokat csináljak. Meg is teszem szívesen. De látod, ezt a »nevető ember«-t meg kellene szerezni a mi pártunknak.
– Mit csinálnának vele?
– Mit? Sok hasznát vennők, barátom, a delegációkban. Milyen finom dolog volna egy delegátus, aki nevetve szavazná meg a milliókat.
Az bizony nagyon jó lenne…
