AZ ÉN JÓ PATRÓNUSOM
AZ ÉN JÓ PATRÓNUSOM
Oly kevesen vagyunk mi írók, hogy igazán nem csoda, ha hamar ráununk egymásra.
Az újságírók már többen vannak, minélfogva jobb is a kollegialitás köztük.
Nem csoda, mert az újságírók fejedelme, Csernátony is folyton szilárdítja köztük a kapcsot: »Szeressétek egymást fiúk, mert azonkívül aztán az ördög sem szeret benneteket«.
Hanem minket írókat (akik szelíd dolgokról irkálunk, a holdról, a napfényről, soha nem létezett emberek viszontagságairól), minket, az igaz, senki sem olvas, de legalább mindenki szeret, hát nincs semmi szükségünk az egymás szeretetére.
S valóban nagy ritkaság, hogy írók írót szeressenek. Hogy mi ennek az oka, nem akarom feszegetni. Hiába, ez már így van. Ezen még a főrendiház sem módosíthat.
Szinte mesés, mint a kék gyémánt, ha aztán egyszer mégis akad olyan író, mint Győry Vilmos, akit az írók is szeretnek.
Ebből látszik ki egész nagyságában, milyen szerény és milyen áldott ember lehetett.
Mindenki vesztett benne valamit közülünk is. Megsirattuk szívünk mélyéből. Az egyik barátját vesztette el, a másik patrónusát.
De engem ért a legnagyobb csapás. Mert én benne a hangomat vesztettem el.
Nekem ő volt a felolvasóm.
Mert mi tagadás a dologban, amiből annyi fölösleg jutott Kőrösi Sándor vagy Vámos professzornak, abból én igen szűken részesültem a mennyei hatalmaktól. Nekünk felvidéki embereknek sokkal kisebb hang jut, de kisebb is kell odahaza, ahol a hegyek közt sokkal jobb az akusztika. Itt Pesten azonban átkozottul érzi az ember a hiányt. Mindig is irigyeltem a nevezett két képviselő urat. Észrevehették rajtam.
De amíg a szegény Győry élt, nem volt nekem emiatt a világon semmi bajom. Olyan szépen tudta ő felolvasni jótékony hangversenyeken, a Kisfaludy Társaság ülésein az elbeszéléseimet, hogy mikor az ő előadásában hallottam a saját gondolataimat, így gondolkoztam magamban: »Ejnye, nini de okos ember vagyok én.« (Most már oda van az én okosságom.)
És a publikum vonzalma irányomban is arra volt építve egészen. Ha tetszett, amit felolvasott, akkor azt mondták rólam: »No, ezt szépen írta meg«, ha nem tetszett, amit megírtam, akkor azt mondták róla: »Nem jól volt felolvasva«.
Ő tudta ezt, de azért egész odaadással kölcsönözte ide a hangját minden alkalommal. S hogy tudott ő olvasni! Egész lelkével. Az ő nemes, meleg szíve, az őszinte ragaszkodása a fiatalabbak és gyengébbek iránt ott rezgett, mint fénylő sugár, minden mondaton.
Hiszen volt nekem már más írótársam is, akinek a hangjára rászorultam, de az nem ért semmit, az mind olyanformán ütött ki, mintha teszem azt, Andreánszky a beszédjét elmondatná Wahrmann Mórral. Az okvetlenül elrontaná benne a »szebb« helyeket, mert ő nem érezné azokat át.
A legutolsó felolvasása, tavaly februárban is egyik elbeszélésem volt, pedig már akkor talán nehezére is esett.
De amit ő tett., azt ő mindig egészen tette. Más felolvasót úgy kell üldözni az ilyesfélékkel, hogy rendszeres kémekkel kell körülvenni, nehogy az utolsó percben feltalálhatlanná tegye magát. Győry ellenkezőleg, ha valami terhet elvállalt, ő járt utána, hogy hol van hát már az a teher? Neki gyönyörűséget okozott még az is, ha a mások kötelességét végezhette. Pedig magának is három helyett jutott.
Friss, játszi kedélyét jellemzik azok a sürgető sorok, amelyeket a Kisfaludy társasági ülés előtt írt, s amelyeket valamelyik társam tavaly (a »Pesti Hírlap« február 9-iki számában) közzé is tett:
Kedves öcsém, Kálmán – gyűlésünk oly közel áll mán
Hogy beköszönt szaporán – hallod e holnapután!
Küldd hát a rajzot – mely fényes eszedben kirajzott.
Hadd tanulom meg előbb – még a gyűlésnap előtt
Tartok rá számot – a szívesen kölcsönzöm a számot
Mint minapában neked – tettem ígéreteket
Bár igaz a hangon – mint a repedés a harangon
Egy kis csorba esett – amit a köd tehetett.
S nem tudom így e torokkal – megvívok-e a sorokkal.
És elnézed e majd – a keh ha félbeszakjt?
Ám ha így is kellek – míg végsőt lehelek
Kész szolgád maradok – mint vagyok, aki vagyok stb.
Hogy beköszönt szaporán – hallod e holnapután!
Küldd hát a rajzot – mely fényes eszedben kirajzott.
Hadd tanulom meg előbb – még a gyűlésnap előtt
Tartok rá számot – a szívesen kölcsönzöm a számot
Mint minapában neked – tettem ígéreteket
Bár igaz a hangon – mint a repedés a harangon
Egy kis csorba esett – amit a köd tehetett.
S nem tudom így e torokkal – megvívok-e a sorokkal.
És elnézed e majd – a keh ha félbeszakjt?
Ám ha így is kellek – míg végsőt lehelek
Kész szolgád maradok – mint vagyok, aki vagyok stb.
Még csak egyetlenegyszer láttam e felolvasás után Győry Vilmost. Valami a pálinkaivás ellen írt elbeszélésre volt kitűzve pályázat. Hárman voltunk benne a bírálók, Győry, Komócsy és én.
Több mint százötven munka érkezett be. Felosztottuk; mindeniknek jutott 50. Győry csakhamar elolvasta a magáét, s kikereste belőlük a legjobbakat. Semmi sem jellemzi jobban az embert, mint mikor kritikus. Az ő jósága nem ismert határt. Míg én a saját ötven beszélyemben az első három négy sor után statáriummal lenyakaztam az írót: »Pokolba vele, ez nem tud semmit!« – addig ő végigolvasta türelmesen, s ha csak egy csöpp tehetséget látott benne, mindjárt bevette a jók közé. Így lett aztán huszonöt közös felolvasásra érdemes beszély az ő ötvenje közt, tíz a Komócsyéban, az enyémben egy, de arról is meg voltam győződve, hogy haszontalanság. (Az angol vérbíró Jeffreys valóságos bárány volt hozzám képest. )
Harminchat beszély közül kellett hát kiválasztani a jutalmazandót.
Győry meghítt erre a célra a lakására.
Elmentem gyanútlanul a kitűzött délután, majd eldöntjük egy kis triccs-traccs mellett, és megszerkesztjük a jelentést.
Győry igen szívélyesen fogadott bennünket.
– Itt a szivar, csibuk, üljetek le. Aztán kezdjünk hozzá a felolvasáshoz. Mert harminchat beszély nem tréfadolog.
– Csak talán nem akarjátok mind felolvasni? – mondám ijedten.
– Hát természetesen, hogy fel kell olvasni.
– De hisz ez eltart éjfélig.
– Én úgy éjfél után két óra felé gondolom a végét; mert közbe vacsorálunk is.
– Ne bolondozzatok, kérlek. Mondd meg, melyik a legjobb a huszonöt közül. Én tökéletesen megbízom a véleményedben.
– De én nem akarok benne megbízni. A pályázatban az van, hogy három bíráló dönt, tehát nektek azt okvetlenül meg kell hallgatni.
Elsápadtam, és elkezdtem hivatkozni mindenre, amit fel lehetett hozni.
– Nem, nem, az lehetetlen! Ez túlságos lelkiismeretesség. Én megyei ember vagyok, ösmerem a praktikus institúciókat. Az ember találomra is eltalálhatja a legjobbat… Oh, hogy egyitek sem volt soha a megyénél!…
Nem nyílt menekülés sehonnan. Neki kellett fanyalodni. Én kezdtem hozzá a hangos olvasáshoz mint a legfiatalabb, de már a harmadik elbeszélésnél kidőltem. Nem győztem hanggal.
Akkor Komócsy vette fel a fonalat, de a negyedik elbeszélésnél elaludtam. Nem győztem füllel.
Győry felráncigatott:
– Ne aludj! Hallgasd milyen szép!
Jóságos szemeiben csak úgy csillogott a lelkesedés.
Valami gazemberről olvasott Komócsy, akinek a gyomrában meggyullad a pálinka, aki üti-veri a feleségét meg a kisleányát részegen.
Vége lett. Új elbeszélés követte. Egy új korhely, kinek gyomrában szintén a pálinka gyullad meg, s rettenetes kínokkal marcangolja.
A többi elbeszélésbeli ember is mind a pálinkától pusztul el. Először csak egy kortyot iszik, később a felesége vagyonát is a korcsmába hordja, utoljára a lésza liceumja veti rá piros bogyóit a haldokló koldusra. – Ez a vége mindeniknek. Egyik gyarlóbb a másiknál.
A nyolcadik elbeszélésnél Komócsy is felmondta a szolgálatot.
– Barátom, én már odavagyok az alkoholtól.
S valóban a terem nehéz pálinkagőzzel látszott megtelni, a gyertyák lángja lankadtan égett.
– No, hát majd elolvasom én a többit – mondá Győry a vacsora után.
Én rimánkodásra fogtam, hogy eresszenek engem haza, én úgysem voltam soha pálinkaivó ember, én nem érdemlem meg a sorstól, hogy ilyen bűnhődés érjen.
– De elvállaltad a bírálói tisztet.
Ki kellett innom fenékig a keserűséget. Ami borzalmat, iszonyatot harminchat vidéki elme ki bírt fundálni a pálinkaivás ellen – rosszabb minden pálinkaivásnál a világon.
Szerencsére elszunnyadtam a nagy karosszékben, s csak mint ringató meseszó szövődött bele álmomba a beszély hőseinek viselkedése.
Győry annyira belemélyedt, olyan odaadással olvasott, hogy észre sem vette szendergésemet.
Egyszer azonban… soká, nagyon soká lehetett – félbeszakadt az olvasás, s ez, mint az órakelepeléshez szokott alvót a beálló csend, fölébresztett.
– Mi az? Mi? – riadtam fel. – Vége van?
Az órára néztem. Három volt éjfél után. Győry a fejét rázta, hogy nincs még vége.
– Nem, nem – mondá Komócsy ásítva. – Győry elérzékenyült kissé egy derék család atyja sorsán.
Ránéztem mosolygó kedves arcára, s íme az most el volt borítva könnyel.
– Mi bajod?
– Megríkatott – szólt búsan tekintve a kezében levő kéziratra – szerény pulyácskák, szegény kis árvák; mit csinálnak már most, hogy az apjuk meghalt?
Elővette a zsebkendőjét s arcát megtörlé.
– Milyen bohó vagyok, istenem
S szelíd kék szemeiből újra kibuggyantak a könnyek. – Óh! – kiáltottam fel –, ez kétségkívül a legjobb elbeszélés! Én erre szavazok. A te könnyeid megérdemlik az aranyakat.
Talán ez volt nekem hozzá az utolsó szavam, és az is nevetve.
Mit gondolhattam még én akkor, hogy ő ugyanezzel, olyan hamar könnyeztet meg minket is meg az egész országot is.
