AZ »ÜGYES KERESZTKÉRDÉSEK«
AZ »ÜGYES KERESZTKÉRDÉSEK«
Egy idő óta gyakran van alkalmunk olvasni a rendőri tudósításokban, hogy »a fogoly X. vagy Y. kapitánysági hivatalnok ügyes keresztkérdései folytán ezt meg azt vallotta«.
És valóban a vallomás néha csakugyan ott is van az illető rendőri tudósításban, de az »ügyes keresztkérdések«-et még sohasem olvastuk.
Mit neveznek vajon a rendőrségnél ügyes keresztkérdésnek? Lehetséges, hogy a megyei praxist: balról »piff«, rá keresztbe jobbról »paff«.
Nem akarjuk, nincs is okunk gyanusítani a rendőrséget, de hát arra mégis kíváncsivá teszik az embert, mik azok az ő ügyes keresztkérdéseik? Nem-e a tenyereikkel kérdezősködnek ezek az urak is?
A vidéken, tudjuk, mit jelentenek, s most a szegedi Köteles-ügy tárgyalása alkalmából, még inkább tudhatjuk. Nem éppen érdektelen fecsegni ezekről. Mert a törvény itt is csak a papiroson van meg. A tortúra el van törülve, de azért nem árt az meg a kriminális eljárásnál.
Igaz, hogy a felső bíróságok, kivált a Kúria erősen bünteti a hatalmaskodókat, de vagy ki sem sül a kínzatás, vagy ha kisül is, száz eset közül sok, ha egyszer eljut a Kúria elé. Eltussolják az ilyesmit kollegiálisan otthon a törvényszéknél.
Néha-néha kisül egy-egy eset, a tyúk kikaparja, de ez ritkaság.
S akkor is mi történik?
Lapozgassunk erre nézve a 3726/1879. számú percsomóban.
Az történt, hogy egy felső-magyarországi megye területén a vizsgálóbíró tortúra alá vetett egy lopással vádolt egyént, kínozta, ütötte-verte, de ki nem süthetett semmit.
A kiszabadult rab följelentette a vizsgálóbírót a törvényszéknél.
A törvényszék összeült, megtárgyalták a dolgot more patrio, azután fölmentették a vizsgálóbírót, mert a vizsgálóbíró nagyon kedélyes ember, joviális cimbora volt, hiszen csak nem lehetett olyan ostobaságért szerencsétlenné tenni.
S ezzel vége lett volna az egész dolognak, mert hova forduljon most már a megkínzott exrab Szabó János?
Nem is fordult volna sehova, ha nincs meg benne az a bolond ambíció, hogy ő a »császár embere« volt; ha ő védelmezte a császárt, mikor a császár volt bajban, most már úgy dukál, hogy a császár tegyen szatiszfakciót Szabó Jánosnak, mikor Szabó János van bajban.
Fogta magát paraszt ésszel, és megírt az ő ákombákomjaival egy keservesen panaszkodó levelet őfelségének Bécsbe. Majd elviszi azt a királyi posta odáig.
El is vitte, a levél a királyhoz jutott, s a király elküldte az igazságügyminisztériumnak, hogy vizsgálja meg ezt a panaszt.
Az igazságügyminiszter felkérte az illető törvényszéktől az iratokat, s ebből a minisztérium meggyőződött, hogy itt eltussoló ítéletet hoztak.
De már most mit csináljanak?
Az ítélőbírákat nem lehet elítélni, mert a bírónak joga van tévedni.
Itt a legnagyobb vétkes az ügyész, akinek fellebbezni kellett volna az ügyet, de ő is hozzájárult ahhoz, hogy az egész akta örök nyugalomra tétessék.
Tehát az ügyész lakoljon.
Rögtön megfosztották ügyészi minősítvényétől, és kényszerítették a lemondásra.
Az ügyész is kedélyes cimbora volt, tehát az egész vármegye megbotránkozott az égbekiáltó szigor felett.
– Ez brutalitás – mondták –, ilyen semmiért.
(Az brutalitás volt, hogy az ügyésznek menni kellett, de semmi volt, hogy egy ártatlan embert halálra kínoztak.)
Az ügyész valóban kicseppent hivatalából. Érezte most már a megtorló hatalom kezének súlyát.
De rá alig két hétre megválasztották a vármegyében nagy lelkesedéssel, egyhangúlag alispánnak.
És érezte most már a másik hatalom jutalmazó kezének édes cirogatását. Most is az alispáni széken ül.
A megye, hiába, örökké megye marad.
