ÉTELMARADÉK
ÉTELMARADÉK
(Karcolat a Pulszky-bankettről)
Fecsegjünk még egy kicsit a tegnapi bankettről.
Megenni ugyan elég volt egyszer, de megírni miért ne lehetne kétszer is?
Igaz, hogy ezzel nem lesz jobb.
Az az egy érdeme azonban megvan, hogy megint az történt, amit Jókai oly nagy érdemeül ró fel Pulszkynak, hogy megint kiábrándultunk egy sültgalambos közmondásból »Extra Hungariam non est vita stb.«
Különb a »Hungáriánál« a »Kis Pipa« is!
A szellemi menü, értem a toasztírozást, sem volt valami különös. Az öreg Pulszky mindjárt az első (és utolsó) pecsenyénél kijelentette, hogy »beszéljünk ezentúl bolondokat«. Elég volt őneki hetven esztendeig okos embernek lenni. Próbálja meg utána más is – de nem itt.
Nem is merte próbálni senki.
Az úgynevezett országzászlósokból kevesen jöttek el. Nem volt ott sem Trefort, sem Jókai, sem Szilágyi Dezső. A fele a kompániának folyvást azon törte a fejét: hová lehetett Szilágyi?
Gyulai igaz ott ült, de kegyetlenül be volt rekedve. Próbált ugyan ujjmutogatással disputálni, de nem ment. Senki sem értette. De azt mégis tudták, hogy a nagyujja Görgeyt jelenti, a kisujja Jókait s az összeszorított ökle – a »Budapesti Szemlé«-t.
A Gyulai boldogtalansága elragadt arra az egész asztalsarokra.
A másik asztalnál Salamon Ferenc lohasztotta az ünnepélyességet, fitymálván a dolgokat. Hogy mi az hetven esztendő? Hetven esztendő nem is idő! (No, ez bizonyosan nyolcvan év alatt akarja megírni Pest monografiáját, azért kevesli a hetvenet!)
Az öregúr maga egész hidegen, nyugodtan ült az asztalhoz Havas Sándor szép unokahúga s a kedves mosolygó Hampelné közé. Néha-néha hátravetette magát székén, s rendes szokása szerint fejét féloldalt csavarintva, a száján át vett lélegzeteket.
Fiai a családi tradíciók szerint el voltak vegyülve különböző posztokon. Károly a jobbszárnyon, Guszti a balszárnyon, Garibaldi az előőrsi helyen az ajtónál, hol az ifjabb piktor nemzedék használta a legkegyetlenebb piros festéket, a fehér karcost. A derék Thallóczy is oda akart ülni közéjök. Aggodalmasan intette Szilágyi Sándor: »Oda ne ülj az új kabátoddal, mert még rá találnak festeni valami történelmi képet, s arról fog aztán igazán kitudódni, hogy csakugyan historikus vagy«.
A bankettnek az volt a főkaraktere, hogy mihelyt valaki beszélni kezdett, egyszerre borzasztó lárma, zsongás keletkezett, úgyhogy nem lehetett hallani; ha azonban senki sem beszélt, legott temetői csend támadt. Más banketteken megfordítva szokott lenni.
Nekem is keringett a fejemben egy toaszt, hogy el fogom mondani Pulszkynak egyik jellemző vonását, hogy mi tulajdonképpen az ő cinizmusa.
Egyszer valami két év előtt lementem Szegedre, hát amelyik ismerősömmel találkozom, mind azt mondja borzasztó sopánkodással:
– Ejnye, beh megsoványodtál!
Kezdett a dolog bosszantani, meg el is untam, s kigondoltam egy Pulszky-fogást.
Másnap én magam hoztam elő minden ismerősömnek:
– Jó napot! No, ugye megsoványodtam?
– Igen?… Ah! Nem látszik… Nem gondolnám! – ez volt a felelet.
Hát nem ezt teszi örökké az öreg, Pulszky? Ha valami hibája van, hát maga dicsekszik vele! Önök ezt cinizmusnak nevezik! Lehet, hogy cinizmus, de nem rossz politika.
Ezt akartam elmondani valahogy. Hanem aztán lebeszéltek a jóakaróim, s én esküvel ígértem, hogy egy szót sem szólok.
S íme egy amolyan csöndes pillanatban egyszer csak hallom a harmadik asztalnál a saját hangomat.
Megijedtem. No iszen megjártam most, megesküdtem, hogy nem szólok semmit – s íme mégis beszélek.
Azazhogy mégsem én beszélek.
De ki mer beszélni akkor az én szájammal?
Körülnézek, hát látom, hogy báró Nyáry Jenő.
Az öreg papa kezdett eközben elálmosodni. Behunyta szempilláit. Azt hittük szundikál, mikor Molnár Antal felállt az érkezett sürgönyöket olvasni. A trónörökös sürgönye volt az első.
Tévedés volt. Az öreg Pulszky sohasem alszik, mikor ébren kell lennie.
A trónörökös sürgönyére hirtelen felnyitotta szemeit, s villámgyorsan ki tudta aknázni a szituációt egypár megjegyzéssel a trónörökösre. Ebből látszik, hogy az öreg milyen végtelen ügyes.
A második sürgöny Teleki Sándor gróftól jött.
Üdvözlöm Pulszky Ferencet – a régészetben mesteremet.
Mindenki elmosolyodott, még maga az öreg is.
– Engem akar – mondja fejcsóválva – nevetségessé tenni ez a Sándor?
