HOGY KÉSZÜLNEK A FŐRENDEK?
HOGY KÉSZÜLNEK A FŐRENDEK?
Tisza Kálmán már a múlt hónap elején látott hozzá legnagyobbszerű alkotásához. Harminc pairt teremteni végre is nem gyerekmunka!
Megvette a Trattner–Károlyi-féle nemzeti kalendáriumot öt hatosért. Abban vagy benne van valaki, vagy nincs benne. Az, aki még abban sincs benne, nem érdemli meg, hogy egyáltalán legyen.
Ez a segítségül hívása a kalendáriumnak nem egészen új ötlet. Ezt a derék Széll Kálmán találta ki. (Apropó, illő, hogy ezért az érdemeért őt is bevegyem a lajstromba – gondolta Tisza.)
Széll Kálmán ugyanis in illo tempore, mikor a katasztereket kellett kineveznie, minden nap délelőtt fölkérette az irodából a hivatalos »Budapesti Közlöny«-t, s kijegyezte belőle a kinevezendők lajstromába a dzsentri-alpereseket… s ezen fölséges kulcs szerint szülemlett meg a lehető legtapintatosabb kinevezés.
Mert hiába, mindenben a metódus, a rendszer határoz. Ha az el van találva, minden sikerül.
Tisza is rendszer felett tünődött.
»Két zsidót okvetlen be kell neveznem, mert csak egyet ígértem. «
(Erre nézve talán legjobb lenne nekem is felhozatni a »Budapesti Közlöny«-t, és a felperesek közül választani.) »Azután ki kell neveznem két ünnepelt embert – mert harmincat ígértem.«
Hát az egyik hadd legyen ezekből Hunfalvy János, a másik Jókai Mór, ámbár a képviselőimtől nem válok meg szívesen.
Továbbá ki kell neveznem egy ellenzékit is. (Jó lesz az öreg Somssich.) Ezt azért kell, hogy legyen valami meglepő is a lajstromban.
Isten neki beszúrom ide az egykori öregemet, ne mondják, hogy olyan rossz emlékező tehetségem van, mint a Szapáryé (s felírta Ghyczy Kálmánt).
Csemegit szívesen kinevezném, ha tudnám, hogy nem sokáig él. Így azonban kinevezem helyette Kochmeister Frigyest, ha megígéri, hogy nem jár az ülésekre.
Tolnay Lajosnak szinte bent volna a helye. De őt azért vagyok kénytelen kihagyni, hogy legyen valami hiány is a lajstromban, ami fölött megbotránkozhassék a publikum. Mert a publikum szeret megbotránkozni. (Mindig adni kell rá neki egy kis okot, ami mellett ne lássa meg a nagy okot.)
Ezek a Tisza jegyzetei, amiket a kalendárium széleire felírt históriai nevezetességű ceruzájával.
Hogy odavetett gondolataihoz hű maradt, mutatja az őfelségéhez felterjesztett lajstrom, melynek alakjai még a születésük előtt kiszivárognak s a sajtóban lengnek, suttognak, mint bolygó árnyak. (Rosszul pecsételik be ezeket az őfelségéhez menesztett leveleket.)
Harminc sziluett, harminc rezes kard harminc kalpag és mente ködalakban, de az arcok bizonytalanok még, és föl nem ismerhetők csak nagyjában. Nini, ez Lukács Antal!… de bizony Gebhardt. Ah, nem is hasonlít rá! (A végén pedig kisülhet, hogy Móricz Pál.)
Az óhajtásból sejtés lesz, a sejtésből kombináció, a kombinációból »biztos forrásból halljuk«.
Azért hát ne tessék hinni, mert semmi sem egészen igaz még eddig, csak az említett naptári széljegyzetek.
Sőt azoknak a tartalma sem valósult meg egészen, mert mint »biztos forrásból halljuk«, Tisza felszólította ugyan Jókait, vállalja el a főrendi tagságot, de az kereken magtagadta.
– Hát igazán nem vállalod el?
– Semmi esetre sem. Már ebbe a fűbe nem harapok.
– Megharagítsz vele, ha nem vállalod.
– Sajnálom, kegyelmes uram.
– Megbosszulom magamat rajtad – mondá a miniszterelnök. – Majd meglátod. Olyat teszek veled, amit még a maradékaid is megsajnálnak.
– Ugyan mit teszel velem olyat? – kérdi Jókai kedélyesen.
– No, hát nézz ide!…
Tisza kivette zsebéből a kész lajstromot, ahol legfelül a legelsőnek a Jókai neve állt, végighúzta a ceruzáját, s egy hirtelen kanyarítással odajegyezte: Gyulai Pált.
– Látod, látod – szólt aztán Tisza enyelgő szomorúsággal –, most már majd a mágnások is megtudják tőle, hogy te rossz regényeket írsz.
– Nekem az is haladás; mert eddig úgy látszik azt sem tudták, hogy írok.
