HUSZÁR MŰTERME
HUSZÁR MŰTERME
Mosolygó arccal, kedves töredezett magyarsággal adta fel barátainak azt a találós mesét: – Sem nem villa, sem nem ház, – sem nincs a városban, sem nincs a városon kívül. No, mi az?
Mindenki tudta már, hogy ez az ő műterme, mely a Lendvay és Bajza utca sarkán, az úgynevezett »Epreskert«-ben áll, s melyet annyira szeretett emlegetni minduntalan, hogy belátta mindenki, mekkora gyönyörűsége telik benne.
Körös-körül a gazdagok kéjlakai emelkedtek, homlokzatukkal a sugárútra. Ez kissé beljebb fekszik, szerényebben elhúzódva, pázsittal benőtt udvara a falura emlékezteti az embert. Egy-két növendék-fácska mutatta a gazdaság újdonságát.
Huszár szívesen elmondta, hogyan jutott kedves hajlékához.
– Deák Ferenc hozta nekem.
Igen, a Deák-szobor segítette hozzá. Mikor e művel őt bízták meg, akkor kinn volt ideiglenes műterme a Városligetben, ott dolgozgatott vidáman fütyörészve (mert mindig víg volt, és fütyölt munka közben), de abban a szűk teremben nem lehetett volna Deák alakját elkészíteni, tehát műteremről kellett gondoskodnia. Addig-addig törte a fejét, hol találhatna alkalmas helyet, míg egyszer azt tanácsolta neki a bizottság egy tagja: »Hát építtessen magának«.
Mit? Hogy ő építtessen? Hát lehet egy ilyen vakmerő gondolatnak támadnia a művész elméjében, ahol ugyan megszületik még az a bátorság is, hogy az atyaistent gyúrja meg kőből, amint hogy meg is mintázta egy – ízben de hogy tulajdon házat építtessen, ez már mégis túl merész ötlet.
Eleinte csak mosolygott erre, de midőn a szobor-bizottság késznek ajánlkozott huszonötezer forint előleget adni, a város pedig jutányos áron engedte át az epreskerti telket, megindult a műterem építése, s egy tavaszon be is fejezték. »Bár csak tovább tartott volna – mondá a művész –, hogy tovább örültem volna neki.«
Ebben tökéletesen ki volt fejezve természete, mert annak már nem tudott örülni, ami kész volt, mindig kétes tervek gyullasztották, s maga az alkotás munkája gyönyörködtette. Kész szobrairól fumigálva beszélt, a készülőkről lelkesedéssel, s ez mutatta benne az erőt, hogy nem kapaszkodott bele, mint a féltehetségek szoktak, az elért sikereibe, hanem ezeket nem sokra becsülvén, duzzadó munkakedvvel, a tehetségesek kérlelhetetlen ösztönével vágyott új sikerekre.
De az »epreskerti tanya« készen volt bár, sok örömet okozott neki azontúl is. A fácskák évről évre nőttek ott kinn (mindeniknek valami nevet adott a mitológiából), az eresz alatt három év előtt egy fecske fészket rakott. Minden ismerősét külön elhítta megnézni a fészket, kedélyeskedve hogy mit épített az ő madár-kollégája, mert a fecske is szobrász ám.
S míg ez gyönyörködtette kívül, azalatt bent is szaporodott a háznép. Évről évre jobban benépesült a »gyermekszoba« a földszinten. (Így hítta a műtermét tréfálózva.) Igaz, hogy lakói kőből, anyagból voltak, de csak nekünk voltak azok kőből, őneki magának élni látszottak, beszéltek hozzá, és ő beszélt hozzájuk. A vidor cimbora csak nevetett, mikor pirongatták, miért nem alapít családot, minek él agglegényes ridegségben egyedül?
Csodálkozva rázta dús gesztenyefürtös fejét. Hogy élne ő egyedül? Mikor neki van a legjobb társasága az országban!
A terem közepén ott áll a tündérszép Vénusz, kecses idomaival, a kis Amor pajkoskodik a vállán. Balról Trefort miniszter morfondírozik. (Talán azon töpreng, nem felejtett-e ki valamit a költségvetésből?) Jobbról az öreg Pulszky gunyoros arca bukkan elő, a túlsó szögletben a mulató betyár duhajkodik széles jókedvében. Amott meg a Deák fönséges arca tűnik elő. Hatalmas idomainak mintái szétszedve, mint egy romokban heverő kolossz. Ni, ez meg ott Jókai Mór, kedves humor játszik az ajkai körül. Mintha azon gondolkodnék, hogy mégis szép lesz, ha az öregúr ott áll majd a Ferenc József téren, hátat fordítva a szabadelvű klubnak.
De ki győzné mind elszámlálni az ő alakjait? Némelyik már bevégzett, másik még csak alaktalan gyurma, egy-egy odavetett gondolata a művésznek, nekünk érthetetlen, de neki beszédes.
Akkor érezte magát jól, mikor munkászubbonyát felöltve, alakjai közt süröghetett. Ők és a zene meg a bor volt az ő elementumai. A borospalack mindig ott volt az állvány mellett, s a hegedű a szegen.
Hol a palackot vette fel, hol a hegedűt vette le, s amint ivott, s hegedült közbe jó magyar nótákat, a negyedik-ötödik pohárnál egyszerre táncra kerekedtek körüle a szobrok, legalább ő úgy látta, s teljes odaadással muzsikált nekik. (Rácz Pali szobra a polcról a fejét csóválta irigyen, hogy milyen jól csinálja a tempót.)
Ilyen volt az epreskerti műterem gazdája: víg, pajkos, becsvágyó és gondtalan. S a műtermet, mely az első magyar szobrász-műterem, ha Deák hozta neki, egyszersmind Deák örökölte tőle. A szép kis villa most a szoboré. Az fogja használni, aki bevégzi a már jobbadán kész művet.
Január 21-én Huszár még ott mulatott szobrai közt, késő este felment hálószobájába, és nem jött vissza többé közéjük, csak harmadnapra.
De már akkor ő is szobor volt.
Ott feküdt hidegen, mereven, virágokkal és koszorúkkal borítva. A gyertyák kísérteties fényt vetettek.
Fejénél, mint egy őrzőszellem, Deák állt, s köröskörül közelebb a többi szobrok.
Ők félig elevenek, emez egészen halott.
