EGY FIATAL POÉTA
EGY FIATAL POÉTA
(Luby Sándorról)
A magyar kritika nem sokat ér. Önök, kedves olvasók igazán jól teszik, ha nem hisznek benne.
Egy tudós könyve kerül, teszem azt, a szerkesztőségi asztalra, a jámbor ember harminchárom esztendeig dolgozott rajta, a derék rovatvezető belenéz három percig, s ha rossz hangulatban van, bemártja ítélő tollát a tintába, s odacsapja két sorral: »Megjelent ez és ez; szerző meglehetős unalmasan ír, s jobbára járt utakon megy.« (Ez a »meglehetős« és »jobbára« adja az effektust.)
Fiatal, kezdő újságírók vezetik a lapoknál az efféle bírálati rovatokat, s erre aztán megvan nekik a kinyomkodott sémájuk, mint a csőregefánkra a pléhforma. Bogumér János az ő tetszésük szerint lészen nyomtatásban vagy »jeles írónk« vagy pedig csak ismert író. Mert az »csak«. Már pedig ez a »csak« is csak nagyon kevés embernek dukál.
Magammal történt meg, aki pedig már valami tíz év óta vagyok »ismert, fiatal írónk«, hogy Makón egy toasztban felköszöntöttek mint a »Kincskeresők« jeles íróját. Tudtam, hogy a »Kincskeresők«-et Kazár Emil írta, de gondoltam; miért ne fogadjam el kölcsön ? Hiszen az én tisztelt barátomnak, Kazár Emilnek úgy sincs arra a jelen pillanatban szüksége !
Egyszóval, a lapok keveset törődnek a könyvismertetési rovattal, de őnekik is megvan a maguk mentsége: mert ez a rovat az, melyet senki sem olvas. Tehát írja, aki akarja, és úgy, ahogy akarja.
A közönség is keveset törődik az illető rovattal, de őneki is megvan a mentsége: mert ott annyiszor vezetik félre, hogy aztán az igazat se bolond elhinni.
Amiből az a tanulság, hogy olyan a kritika, amilyen a közönség, s e kettős indolenciával szemben semmi sem nehezebb, mint fiatal tehetséges írót lanszírozni.
Megvallom, évek óta csak az elbeszélő irodalmat kísérem figyelemmel, miután magam is ebben a mezsgyében járok. A vidéki lapokat is átnézem, s ha új nevet látok, szorgalmasan átolvasom egy-két művét, hogy mit ígér. Ha rosszat írt, egy keresztet csinálok a neve mellé az emlékezőtehetségemben, s ez akkor ott örökre el van temetve, többé elő nem veszem. Mondhatom, egész temető már a fejem, és ha ez így megy, maholnap kénytelen leszek valakiét kiárendálni.
Hanem olyan nevet is találtam kettőt, évek előtt, amelyek mellé csillagot jegyeztem. Kiéreztem, hogy ezekből valamikor kiváló írói nevek lesznek. Az egyik Sebők Zsigmond, a másik Bródy Sándor. Az egyiknek műveiből a humor melege bugyog, a másiknál a hang ereje, a színek gazdagsága és a szélesebb marok, mellyel a társadalmi problemába igyekszik belekapaszkodni, ígér sokat.
Azontúl figyelemmel kísértem, amit írtak, s láttam őket, miképp válnak fokról fokra kész írókká, s miképp szárnyalják túl az úgynevezett »jeles fiatal íróinkat«, magvasabban, szebben írva, mint azok…
De ezt megírva sehol sem láttam.
Az irodalmi cikkek egyre jönnek, olvasunk esszéket, tárcákat, csevegéseket, ismertetéseket az új magyar irodalomról, de az én két megcsillagozott nevem nincsen bennök. Az a két név még mindig nem létezik.
Amott a nagy sorompónál, amelyen túl a hírnév országa van, ott állanak a panganétos őrök, s ezek még nem méltóztattak őket észrevenni; az a szemök, amely kifelé néz, mindég be van hunyva, s az a szemök, amely befelé lát, örökké vérbe van borulva.
(Az ember utoljára is rájön, hogy nem azért állanak ezek ott, hogy valakit beeresszenek, hanem hogy valakit kieresszenek, ha lehet.)
Hogy eléri-e az én két emberem a hírnév országát, beeresztik-e őket az irodalmi areopágok szépszerivel, vagy pedig kénytelenek lesznek erőszakkal átmászni a kerítésen (mert ilyet is lehet, de ugrani kell tudni hozzá), azon most nem töprenkedem (arra majd egyszer rátérek külön, ha nagyon mérges leszek), hanem most szép csöndesen viselem magam, mint az olyan ember, aki csempészett dohányt visz a köpönyege alatt.
Én ugyan nem viszek csempészett dohányt, hanem még annál is veszedelmesebb portékát (ki sem merem mondani): én egy poétát viszek. Luby Sándort kívánom bemutatni lapunk olvasóinak.
»Tűnő percek« című kötete jelent meg e napokban a Légrády testvérek nyomdájának elegáns kiállításában.
Luby nem ismeretlen ember már a fiatal lírikusok közt. Több mint hat éve jelennek meg költeményei az előkelőbb hazai lapokban; igazi költői temperamentumával, csinos formaérzékével s borongós hangjával rég magára vonta a figyelmet, de még most sem olyan mértékben, mint érdemli.
Lapunk olvasói előtt (a »Pesti Hírlap« munkatársa lévén) nem kell sok szót vesztegetni e költeménykötet kiemelésére, melybe java dolgait gyűjtötte egybe; úgy a költemények egy része, mint maga a rokonszenves szerény fiatal költő régi ismerős, kitől naponkint olvasnak egyet-mást a lapban, s kinek csak nemrég is a »Tyúkokról« és »Kutyákról« írt s lapunkban megjelent kiállítási cikkei általános tetszésben részesültek.
A kötetbe (melynek ára 1 frt) mintegy nyolcvan költeményt vett be a szerző, melyek közt sok szép van, mint a »Lassan lobog«, a »Makart képeihez« című ciklus, a »Szenes ember álma«, a »Rongyos cipők« elsőrangú költőre emlékeztetnek; van elég gyenge darab is, de egy sincs olyan, mely a fiatal költő hivatottságát ne árulná el. A kötet kisebb része fordításokból áll, Heinéből (akinek hatása érzik is rajta), Uhland, Hamerling s több más német költőből, sőt a délszláv népdalokból is csatol a kötet legvégére egy kedves bokrétát.
Nyelvezete költői, kifejező és hajlékony, nagy szenvedélyek nem mozgatják, hanem abban az egyszerűbb keretben üdén, kedvesen csattogtatja szárnyát.
Luby még fiatal ember. Én hiszem, hogy egykor beteljesedik az, mit a dalairól ő maga mond:
Dalaim is egykor
Messze fognak szállni,
S nem egy fog közülök
Szívből szívbe járni.
Messze fognak szállni,
S nem egy fog közülök
Szívből szívbe járni.
Most pedig, tisztelt olvasó, ne tessék rám haragudni, hogy egy poétáról meséltem.
Hiszen holnap megint (ülés lévén a Házban) áttérek az örök témára: a mamelukokra.
