A LEVETKŐZÖTT LEÁNY
A LEVETKŐZÖTT LEÁNY
(Egy kép a főrendi értekezletről)
A főrendi hármas bizottság ma tartotta első ülését. Annyi méltóságos úr jött össze, hogy az ember szinte azt képzelte: »no, itt ma bizonyosan Berkes fog muzsikálni«.
Amint jöttek, egyre szűkült az értekezleti terem. S még folyton csoszogtak a léptek külről, s fogatok robogása hallatszott be.
Amennyi eleven »gr.« és »br.« van, az egy sem maradt otthon.
Ott ült a megszürkült Andrássy Gyula, bebicegett Tisza Kálmán is.
A miniszterek közül a nagy emlékezőtehetségű Szapáry Gyula, a siránkozó arcú Széchenyi Pál és a hallgatag Orczy jelent meg, egyszóval a »mágnás miniszterek«. Kemény Gábort nem akarták elhozni, mert az is mágnás ugyan, de nem jól mutat.
Végre belépett mint síri árnyék Sennyey Pál. Neki van a legszomorúbb szerepe. Tisza olyanformán néz rá, mint mikor valaki a ferbliben két felsőre blindel, mert a vett kártyában a harmadik felsőt gusztálja, s kisül róla, hogy az csak alsó.
Végre csakugyan annyian jöttek össze, hogy az egyik miniszter azt indítványozta:
– Szűk nekünk ez a terem, menjünk át a nagy tanácsterembe.
– Helyes.
Mindnyájan beleegyeztek.
No, ez jó ómen. Bárcsak a többi is úgy menne.
Átmentek a nagy terembe, s az ősz Szlávy József foglalta el az elnöki széket.
Megkezdődött az értekezlet.
Előlépett a javaslat, a leány, melyet az alsóház már magáénak fogadott.
Csodálatosan volt öltözve.
Egy fényes, bíbor dolmány lógott rajta arany gombokkal, azalatt polgári karton szoknya ért le a bokáig, az idomtalan lábakon pedig egy pár rojtos selyemcipő piroslott. A nyakában egy olvasó lógott kereszttel és egy kis zsidó miatyánk, a hajában egy fésű kilencágú gránát koronával.
A szegény leány remegve, pirulva állott ott.
Körülötte mindenütt arról suttogtak: tetszik-e, nem tetszik-e?
Andrássy Gyula föltette monokliját, s fitymálva biggyesztette el a száját.
– Mi a neve, kicsikém?
– Felsőház.
– Fi donc! Milyen parasztnév! Maradjon ön továbbra is főrendi háznak.
– Nem bánom – mondá Tisza Kálmán, a gardedám szemérmesen. – De többet nem engedek.
– Nos, lássuk most már az ön öltözékét!
– Ejh, micsoda ízléstelenség az, leányasszony – kezdé a kritikát báró Vécsey József –, miért hagyta el ön a turnűrjét, a főispánokat?
Tisza közbeszólt:
– Éppen csak azért hagyta el, hogy tisztességesebb legyen.
Prónay Dezsőnek nem tetszik a leányzó, ámbár az átöltöztetésébe ő is belemegy, isten neki, de ha nem jól fog kinézni, menjen a pokolba.
Szögyény Marich László öregúr lévén, azt jegyezte meg, hogy őneki így is jó, el kell azt már fogadni – arra a rövid időre.
Erre aztán előlépett Andrássy Gyula, s kinyitott egy bőröndöt, melyből egyszerre parfümillat áradt szét a teremben.
– Idenézzenek, méltóságtok. Majd felöltöztetem én mindjárt.
– Lássuk! (akarom mondani: Halljuk! )
– Állj ide, fiam – mondá a leánynak a zseniális államférfi –, ezt a polgári szoknyát kurtítsd meg egy kicsit. Minél kurtább, annál szebb… Van is nálam egy ilyen kurtább rokolya; vetkezz le legott, majd rád adom…
Tisza bánatosan pislogott.
– Isten neki – suttogta halkan –, de többet aztán nem engedek.
A leány levetette szoknyáját, és az Andrássyét próbálta fel. Majdnem az egész lába kilátszott.
– No, már most – szólt Andrássy tovább –, ezt a zsidó miatyánkot hajítsd el a nyakadról, itt van helyette ez a szent amulett. (A címzetes püspököket gondolta.)
– Nem bánom – mosolygott ravaszul Tisza –, de többet aztán nem engedek.
A leány elhajította a zsidó miatyánkot.
– Helyesen van. A bíbor dolmányod szép ragyogó pompájú, de nem elég hosszú, itt van egy másik, kopottabb, de úriasabb palást. Húzd fel hamar.
– Jól van – hörgé Tisza –, de már többet nem engedek.
Csakhogy Andrássy még szedegette a ruhákat a skatulyából.
– Még mindig nem vagy igazi dáma – mondá –, a polgári szoknyát legfeljebb alul viselheted, nosza gyorsan vedd fölébe ezt az uszályos selyem ruhát.
Tisza homlokáról csurgott az izzadtság:
– Beleegyezem – sziszegte –, de az isten áldja meg méltóságtokat, változtassanak hát még valamit.
Az urak elmosolyodtak ezen, s miután így átöltöztették a leányzót, mint a dadai hullát, egészen idegen ruhákba, Andrássy Gyula meghajtotta magát a javaslat előtt, s így szólt udvariasan:
– Nyújtsa a karját, grófné.
